Hitler utolsó reménye foszlott szét a hetven évvel ezelőtt, 1943. november 28-ától december 1-jéig tartott teheráni háromhatalmi csúcsértekezlettel, Roosevelt, Sztálin és Churchill első találkozójával. Semmivé vált az a hite, hogy a helyzet változhat, ha az ellene harcoló hatalmak között ellentétek támadnak. A háború már addigra eldőlt. A hitleri hadigépezet gerince már megtört a sztálingrádi és kurszki csatában, a villámgyors korábbi nagy előrenyomulásai „stratégiai átcsoportosulássá”, állandó visszavonulássá alakultak át. Nem lett semmi Hitler utolsó fantasztikus tervéből sem, abból az elképzelésből, hogy később Mussolini kiszabadításával elhíresült Ottó Skorzeny megöli a három államférfit. Teheránban már az utolsó csapást tárgyalták meg. A normandiai partraszállást, amelyet Sztálin már két éve követelt, és amelyet itt Roosevelt 1944 májusára megígért. (Június 4-én meg is kezdődött.) A csúcsértekezleten már a háború utáni világról tárgyaltak, mert a hatalmaknak arról kellett megegyezniük, hogy egyetértésben fejezzék be a háborút. Döntöttek Európa felosztásáról és a háború utáni békét szavatoló világszervezet megalakulásáról.
Az utóbbiról már tartottak néhány nemzetközi értekezletet. Az első ilyen találkozó – 1941. december 22-e és 1942. január 1-je között – eredményezte e világszervezet eszmei alapját tartalmazó Atlanti Chartát, amely szakítva a hitleri hódítások világával kimondta: minden nép megőrzi szuverenitását és jogát arra, hogy a kormányzásnak azt a formáját válassza, amely neki tetszik, valamint kizárta a határmódosítások lehetőségét. (Ezt a Chartát ott mindjárt 26 állam írta alá, 20 másik pedig később csatlakozott hozzá.) Ezt követte – Roosevelt és Churchill 1941 decemberének végén tartott találkozójának eredményeként – 1942. január 1-jén az Egyesült Nemzetek megalakításáról szóló megállapodás, amelyet a három hatalom – USA, Szovjetunió és Nagy-Britannia – mellett 23 ország írt alá. (Ebben a megállapodásban kötelezettséget vállaltak arra is, hogy nem kötnek különbékét Hitlerrel.) A világszervezetről 1943. október 30-án már konkrétan tárgyalt Moszkvában a három külügyminiszter – Hull, Molotov és Eden – meg Kína moszkvai nagykövete. Így Teheránban már nem ennek a világszervezetnek a megalakítása, hanem a világ háború utáni berendezése és Európa új térképének megrajzolása volt a főtéma. (A későbbi találkozások csak ezeket a megállapodásokat részletezték, tehát kevésbé voltak fontosak, és már nem játszottak szerepet Hitlen azon reményének szétzúzásában, hogy a szövetségesek nem tudják egyetértésben befejezni, győzelemre vinni a háborút. Jaltán – 1945. február 4-e és 11-e között – már Németország feldarabolása, Potsdamban – 1945. július 17-étől augusztus 2-áig – pedig már a Japán elleni háború volt az igazi téma.)
Teherán három megállapodással zúzta szét Hitler utolsó reményét, azzal, hogy megállapodtak azokban a témákban, amelyek a szövetséget kitehették volna a belső ellentétek fellángolása veszélyének, és ezzel a náci birodalom vagy megússza a teljes bukást, vagy alkalmat nyer a különbékére a szövetség valamelyik felével. (Neki mindegy volt melyikkel, hisz a nyugati hatalmakkal már volt egy egyezménye Csehszlovákia feldarabolásáról, a Szovjetunióval pedig Lengyelország felosztásáról, a balti államoknak az átengedéséről.) Megoldották ugyanis mindazokat a kérdéseket, amelyek köztük ellentétet szülhettek volna. Közülük a legfontosabb: elismerték Hitlernek és Sztálinnak Lengyelország felosztásáról szóló megállapodását, vagyis a Szovjetunió megtartja az azzal szerzett lengyel területet (kárpótlásul Lengyelország határát – Németország rovására – nyugatabbra tolják) meg a balti országokat. (Német területen megkapta még Königsberget is.) És van még két másik ilyen megegyezésük. Az egyik: megállapodtak Németország felosztásáról négy megszállási övezetre, és az ország náci- és kartertalanításáról (például az IG Farben feldarabolásáról) meg a kártérítésekről (arról is, hogy oroszlánrészüket a Szovjetunió kapja.) A másik pedig: támogatják Tito partizánjait.
A kétpólusú világ kialakulása a teheráni értekezlet legfőbb műve, mert formálisan tartotta még magát az az elv, hogy a nagyhatalmaknak kiemelt, fontosabb szerepük lesz a háború utáni világ ügyeinek intézésében. (A kezdeti elképzelés az volt, hogy a világbékét felügyelő szervben, az ENSZ Biztonsági Tanácsában az említett moszkvai értekezleten résztvevő négy országnak – az USA-nak, a Szovjetuniónak, Nagy-Britanniának és Kínának – vétójoggal bíró állandó tagja lesz. Franciaországot csak később vették be.) Valójában azonban Teheránban eldőlt: ezeket az ügyeket a két szuperhatalom intézi majd.
Ebből az egykori nagyhatalmak számára keserű igazságból Teheránban Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke kapta az első keserű leckét. Ő ugyan még Jaltában is firkálta a maga százalékait az érdekövezeteknek általa elképzelt felosztásáról, de már Teheránban nyilvánvaló lett, hogy a korábban a világ ügyeit intéző nagyhatalmaknak kevés beleszólásuk lesz: a nemzetközi életet az USA és a Szovjetunió – az együttműködés és a vetélkedés furcsa szövevényéből összeálló – viszonya határozza meg. Elsősorban nem vették komolyan javaslatát, hogy a tervezett partraszállás színhelye ne Franciaország, hanem a Balkán legyen, ezzel ugyanis országának balkáni befolyását akarta megmenteni, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Balkán a szovjet övezetbe tartozik. És le se pisszegték, amikor javasolta, hogy a lengyel határokról talán tárgyalni kellene az emigráns kormánnyal is.
