2024. március 29., péntek
KISHEGYES

Gallyazás, csonkítás…

Az emberekben szinte mindig ellenszenvet vált ki, ha favágást tapasztal, bárhol is legyen az. Az erdőgazdálkodók ellen is tüntetnek éppen eleget a tarvágások miatt, ahol azután csak évtizedek múlva heveri ki a természet az emberi „beavatkozást”.

Kishegyesen – amikor végül is meg kellett hozni a döntést (valamikor a nyolcvanas években) a Fő utcai nyárfák kivágásáról, mert valóban veszélyeztették a közlekedést és ezzel az emberek életét is – mindenki barbárságot, lélektelen fairtást kiáltott, amikor meglátta a méteres átmérőjű, kis híján százesztendős fák törzseit feldarabolva. Egy pillanat alatt eltűnt az odúlakó madarak lakhelye, a nyaranta hűs árnyékot adó fa, a zajtól és szmogtól óvó lombozat, nem is szólva a sivárságot tükröző utcalátványról. Nem volt jó érzés akkoriban végigsétálni a Fő utcán.
Jött persze utána a tervezett parkosítás, és megszoktuk a szép új fákat és virágzó bokrokat, de bármikor megint valami miatt egyik másik fát kivágják (mint tavaly a községháza előtti nyírfákat) ugyanez az érzés keríti hatalmába az embert: „civilizációs vívmányaink oltárán” könnyedén feláldozzuk a természetet és marad utánunk a fák nélküli határ, a faluban meg a megcsonkított fák, siralmasabbak, mint a megcsonkított kezű, vagy lábú emberek, mert ők nem voltak betegek, csak védtelenek.
Ilyenkor ősszel szokott az áramszolgáltató is „tarolni”, de most nem ők tették, újabban ugyanis a helyi közösségek felelnek a „szent és sérthetetlen áramvezetékekbe” benövő „szemérmetlen” fák legallyazásáért. Annak idején nekem is volt bajom velük, mert vérlázító módon csonkították meg évtizedes diófáimat (az volt a válasz a panaszomra, hogy az utcán voltak a fák, tehát nem rendelkezem felettük, még akkor sem, ha én ültettem őket).
A napokban megint gallyazás volt néhány kishegyesi utcában, eredetileg csak a Herceg János utcában kellett volna levágni a vezetéket veszélyeztető ágakat, de a Moholi úton is elvégezte a vállalkozó, annak ellenére, hogy erre senki sem kérte. Baj is lett belőle, mert a Papp-tanya előtt olyan gallyazás történt, amiből valószínűleg senki sem kérne. A több mint négy évtizedes fenyőket olyan csonkítás érte, amit soha ki nem hevernek, hiszen a fenyők nem hajtanak újra mint az akácok vagy diók. Hogy mégis lehet megfelelően gallyazni, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a helyi közösség előtti platánok. Ott, óvatos nyeséssel ki lehetett kerülni a vezetékeket, másutt viszont a fák lakoltak növekedésükért. Az egész tanulsága talán éppen ez: ha egyik helyen lehet vigyázni és nem pusztítani, akkor a másik helyen miért nem lehet?