2024. március 29., péntek
ÚTIRAJZ ÖT KÉPBEN V.

Végre Velence!

Punta Sabbione a Jesolóhoz legközelebb eső kikötő, ahonnét elképesztő számú hajó, vaporetto, vagyis vízibusz indul Velencébe. Menetrend elméletileg létezik, de amint megtelt a jármű, már indul is. Maga a kikötő nem különösebben épületes látvány, meglátszik rajta, hogy csupán átutazópontnak számít, kopott, az épületekkel nem igazán törődnek. Hajónk kellően robusztus, a tenger kellően nyugodt, az eső nem kellően csöpörészik. A jó háromnegyedórás hajóút során az idegenvezető alapinformációkat közöl Velencéről, és lelkesen mutatja a jobbról-balról fölbukkanó látnivalókat. A hajó orrában, az első asztalt egy másik csoportba tartozó, felsős elemista korú fiúk ülik körbe, és egy táblagépen játszanak, aki elvéti, a másik elé tolja a játékot. A következő asztalnál hasonló korú lányok ülnek, ők a mobiljukkal vannak elfoglalva. Hozzájuk nem jutnak el az idegenvezető szavai, egyikőjük se pillant ki a hajóablakon, elvannak a maguk elektronikus világában.

A hajóút során láthattunk Európa legnagyobb beruházását, a Mózes-projektet, ami Velencét hivatott megvédeni a tenger árhullámaitól. A város ugyanis a XX. század elején évente átlagosan hét napot kényszerült víz alá, a XXI. század elején viszont már kétszáz napra tehető ez az átlag. Ottjártunkkor is részben víz alatt állt a Szent Márk tér, de máshol is készenlétben álltak a pallók, mert bármely pillanatban elöntheti a víz az utcákat. Az olasz kormány 2004-ben 2,3 milliárd eurós költségvetéssel elindította a Mózes-projektet, ami során víz alatti gátrendszert építenek a velencei lagúnában Lidótól Chioggia-ig, ez 78 darab, egyenként 30 méter magas és 5 méter vastag csuklópántos gátelemet jelent, amelyek Velence történelmi városát fenyegető árhullám esetén fölnyithatóak lesznek a vízmagasság szintjére. Az építkezésnek 2011-re kellett volna befejeződnie, akkorra a ma igen sokat emlegetett Silvio Berlusconi volt olasz miniszterelnök 4,5 milliárd eurós költségvetést biztosított a munkálatokra. Most saját szemünkkel győződhettünk meg róla, a befejezés még igencsak távol van. Létezik viszont egy B-terv is, arra az esetre, ha a víz alatti gátrendszer nem váltaná be a hozzá fűzött reményeket: tégláira bontják a várost, és a szárazföldön újra fölépítik. Ennek a költségvetése messze meghaladná a Mózes-projektét, és szerény véleményem szerint becsesebb lenne az Atlantiszként elsüllyedő Velence a szárazföldre hurcolt városnál, gyökerét vesztett urbánus térségnél, ami már nem önmagáról szólna, hanem a pénz és a technológia hatalmát hirdetné.

SZEMESNEK ÁLL A VILÁG

Velencei partraszállásunk után az idegenvezető elmondta, milyen helyeket mutat meg nekünk, előbb a történelmi nevezetességeket, majd az olcsó üzletsort, ahol ajándéktárgyakat lehet vásárolni, meg egy étteremsort, ahol jó a turistamenü.

Szerencsére nem először jártam Velencében, így fájdalom nélkül elviseltem, hogy nem jutottam be a Dózse-palotába, az ottani múzeumokba, mert azokat szapora lépéssel is bár öt óra alatt lehet bejárni, de a bejutáshoz is legalább egy-másfél órát kell sorban állni, ennyi időnk viszont nem volt. Loholtunk az idegenvezető nyomában, aki ugyanis nem árulta el, hol és mikor találkozik visszainduláskor a csoport. Így eljutottunk az olcsó szuvenír-utcába, ami egy konkrét bolt volt. meg is rohanta a csoport, miközben én elindultam illemhelyet keresni, mert vezetőnk erre vonatkozó fontos információval nem látott el bennünket. Útközben ellenben láttam, a többi üzletben is pontosan ugyanazokat az ajándéktárgyakat kínálják, ugyanazon az áron. Eljutottunk az olcsó éttermek utcájába is, ami megint csak egy konkrét étterem volt. Vezetőnk egy hetyke „Ciao!” után sutyorgott valamit a kalózképű kínai tulajjal, majd közölte, hogy előző csoport tíz perc múlva távozik az étteremből, és utána lehet falatozni. Addig megmutatta, honnét indulnak a vízitaxik, amelyekkel Velence területének kilencven százalékát be lehet járni, elkészítette az utasok beosztását és a menetrendet, anélkül, hogy a taxisokkal tárgyalt volna. A nejemmel az utolsó váltásba kértük magunkat, hogy az idegenvezetővel együtt mehessünk a csoport találkozóhelyére, így biztosan nem késsük le a visszautat, majd elindultunk visszafelé, a központba. A már említett szuvenír-bolt elé érve szembe találtuk magunkat a boltból kilépő idegenvezetővel, aki kényszeredetten elmosolyodott, majd továbbállt. Leszedte a sápot, mondtam a nejemnek, akinek az előző esti bárba invitálástól kezdve nem volt kételye afelől, hogy szemesnek áll a világ. És tényleg, a vízitaxi és a szárazföldre szállító hajó viteldíját is közvetlenül az idegenvezetőnek fizettük, a hajókon meg ugyan senki nem számolta meg, hányan szálltak föl rá. Így működik a turisztika kisvilága.

MÉRCÉNK A WC?

Miként eddig, a folytatásban se írok Észak-Itália városainak nevezetességeiről, történelmi helyszíneiről, mert azokat meg kell látogatni, rosszabb esetben útikönyvekben is megtalálhatók, az emberi reakciók viszont mindig egyediek, egyszeriek és megismételhetetlenek.

Végezetül egy ilyen epizódot elevenítek még föl. Padovában a vasárnapi szentmise ideje alatt néztük meg a Szent Antal-bazilikát, és a halálát követően már 11 hónappal szentté avatott jeles teológus és szónok, páduai Szent Antal relikviáit, sírját, és közszemlére tett, összeaszalodott nyelvét. Utána mindenki szabadon kószálhatott a városban, de mivel szakadt az eső, legtöbben behúzódtak a számos kiskocsma valamelyikébe, kóstolgatták az igen finom olasz kávét vagy egyéb, vízhajtó hatású nedűket, így a busz indulásakor az úri társaság hevesen követelte a megállást az első pihenőhelyen. Ott az illemhely egy teljes emeletet elfoglalt, és csak egy pazarul fölszerelt üzleten áthaladva lehetett megközelíteni és elhagyni. Rafinált nép ez az olasz, gondoltam. A WC-ben minden szenzorra működött,

az öblítő, a szappanadagoló, a vízcsap, és minden ragyogott a tisztaságtól. Hazafelé iparkodva a horvát határ közelében is megálltunk egy benzintöltő állomáson, és a toalettben egyik férfitársam fölsóhajtott: egyre otthonosabb, ahogy közeledünk hazafelé! Megkérdeztem, mire gondol. Hát nézd, itt megtekered a csapot, letéped a papírtörülközőt, nincs itt semmiféle szenzor. Ezért érzem már szinte odahaza magam!

Az otthonosság érzését hamarosan kiverte a fejünkből a szlovén és a horvát útlevélkezelők marcona mogorvasága. Az utóbbi a nőket mosolytalanul, egy ujjmozdulattal küldte tovább, a férfiak útlevelét viszont a leolvasó készülékével hosszasan ellenőrizte. Nyomban úgy éreztem magam, mint egy körözött bűnöző.

Különben gyakran járok át a szerb-horvát, és a horvát-magyar határon, és esküszöm, nem ilyen mufurcok a horvát határőrök, hanem tisztelettudók és kedvesek. Bizonyára tudatában vannak, hogy ők az ország első állampolgárai, akikkel a beutazó találkozik.

(vége)