Az autonómia nem old meg semmit, de az emberiség nem talált jobbat a nemzeti kisebbségek helyzetének rendezésére. Magyar nemzetstratégia lett: területi autonómia a tömbmagyarságnak és kulturális a szórványnak. Mert elemi igazság, hogy a nemzeti kisebbség csak az autonómia révén érzi-érezheti, hogy otthon van abban az országban, amelyben él. Az autonómiáért vívandó harc realitása érdekében azonban szembe kell nézni az ezzel kapcsolatos többi igazsággal is. Elsősorban azzal, hogy az autonómia nem csodaszer, amely mindent megold. Nem oldja meg a népszaporulat kérdését. A mai világ úgy alakul, hogy a népszaporulat csökken, sőt csökkennie is kell, mert további elszegényedésre van ítélve az az ország, amelyben a népszaporulat nagyobb, mint a gazdaság növekedése. És Kína nem érte volna el ezt az eredményt, ha nem szorítja le a népszaporulatot. Nem igaz, hogy csak a mohamedánok szaporodnak. (A boszniai népszámlálás ezt az eredményt mutatta.) E téren a legnagyobb sikert az egyik „legmohamedánabb” ország, Irán érte el: a 4,2 százalékos népszaporulatot 1,3 százalékra szorította le. Nem oldja meg az elvándorlás kérdését: Magyarországon épp úgy, mint Vajdaságban, a fiatalok körében 40 százalék alatt van azoknak az aránya, akik ott akarják leélni életüket.
Főképp: a nemzeti kisebbségek kérdésének megoldásához sokkal többre van szükség. Elsősorban véget kell vetni annak az áldatlan állapotnak, hogy ugyanannak a nemzetnek a tagja a határ egyik oldalán „uralkodó” nemzet, amely ha akar jogot ad a kisebbségnek, néhány kilométerrel arrább kisebbség, amely örül ha autonómiát kap. Ennek érdekében „védelmi mechanizmust” kell beépíteni még a demokrácia többségi elvébe is, mert különben mindig leszavazzák és életbe lép már az amerikai függetlenségi háború idején megfogalmazott elv: egy népre nem lehet kötelező az a törvény, amelynek meghozatalában közvetlenül vagy képviselői révén nem vett részt. Sőt kiegészítésre szorul még a formális demokrácia is. Közismert, hogy amikor Franciaországban harc folyt a korzikai autonómiért, nemcsak a nacionalizmus, hanem a baloldal is azt az elvet képviselte, hogy a polgárok nemzeti alapon való megkülönböztetése és a rossz kifejezéssel „pozitív diszkrimináció”, a kisebbségnek adott kedvezmény sérti az egyenrangúságot. Csak éppen arról feledkeztek meg: a formális demokrácia szerint a koldusnak és a milliomosnak egyformán tilos a híd alatt aludni. De a jóléti állam már próbál segíteni azon, hogy a koldusnak muszáj ott aludnia. Miért ne gondoskodna a kisebbség számára kárpótlásról azért a hátrányért, hogy neki meg kell tanulnia franciául?
Demokrácia nélkül semmit sem ér az autonómia. Nem szabad ugyanis elfeledkezni arról, hogy az autonómiák legteljesebb rendszerét Sztálin teremtette meg. A Szovjetunión belül voltak a szovjet köztársaságok. Formálisan olyan autonómiával, hogy a Szovjetunió szétesésekor mindegyikükből független állam lett. A szovjet köztársaságon belül volt az autonóm köztársaság. Formálisan olyan autonómiával, hogy Oroszország az ilyen köztársaságok révén szövetségi állam. E mellett voltak az autonóm tartományok. Formálisan olyan autonómiával, hogy közülük kettő már független állam lett. (Igaz: csak Oroszország ismerte el őket.) Sőt még az autonóm tartományokon belül – a kisebb létszámú kisebbségek számára – lehettek és voltak autonóm körzetek. De mi ért mindez, amikor csak egyetlen hatalom volt: a párté, pontosabban formálisan a „mudrij CIKÁ-é”, ténylegesen Sztáliné?
Sőt autonómia volt a varsói gettóban is, saját jogszabály alkotásával és pénzforrásaival. (Első elnöke öngyilkos lett, amikor rádöbbent, hogy ez az autonómia csak arra kell, hogy ők küldjék a halálba nemzettársaikat.) És arra sem gondol senki, hogy minden község területi autonómia, tehát minden magyar többségű község területi autonómiával bír. De az állam demokratizmusának fokától függ, hogy ez az autonómia mennyit és mit ér. Márpedig e tekintetben nem egyszer szemet szúrnak az anomáliák. Az egyik oldalon az, hogy Szerbia alkotmánybírósága Vajdaságtól elvitatott olyan határköröket is, amelyekkel minden község bír. A másik oldalon: mit ér a magyar többségű községek autonómiája Romániában, amikor a kormány tisztviselője, a prefektus felülvizsgálhatja az önkormányzat minden döntését. És milyen területi autonómia lehet egy országban, amelynek községeiben ez a helyzet?
Az autonómia nem oldja meg a kisebbségek helyzetét, hanem csak annyit jelent, hogy az a nemzet, amely kisebbség országos szinten, „uralkodó” nemzet lesz egy kisebb területen. Az emberiség szempontjából azonban teljesen mindegy, hogy az egyik nemzeti elnyomást, másik nemzeti elnyomás váltja fel. Térségünkben az autonómiakoncepciók zömének még csak elképzelése sincs arról, hogyan oldja meg a területén élő kisebbségek kérdését. Sőt a területi autonómiák legtökéletesebbjében, a svájci kantonban is a feliratok három nyelvűek, de a francia ténylegesen nem egyenrangú a német kantonban. (1968-ban, a nemzeti kérdés kiéleződésének évében, Svájcban is bombák robbantak, mert egy német kanton francia többségű része önálló francia kantonná akart válni.) Szerencsére ez az igazság már tudatosodik. A Háromszék c. romániai lap már leírja: „Nem elszakadni akarunk, nem kisöpörni az itt élő románokat, kiknek tetszik, nem tetszik, ma már pont úgy szülőföldjük Székelyföld, mint nekünk, hanem egy élhetőbb világot teremteni, melyben a mi gyerekeink, unokáink is otthon érezhetik magukat, magyarként, emberként építhetik jövőjüket. Ahol a kisebbségben élő románokat ugyanúgy pozitív diszkrimináció illeti, ahogy mi elvárjuk ma országos szinten.”
