2024. április 25., csütörtök
X. ZETNA-FESZTIVÁL

Visszavezető szálak

Nyelvápolás a trópusokon – Néhány óra Ferdinandy Györggyel

VÉLETLENEK PEDIG NINCSENEK – szokta volt mondogatni egyik kedves íróbarátom, s mindinkább hajlok elfogadni állítását. Merthogy Ferdinandy György első, Magyarországon (1988-ban) megjelent könyve, a Szerecsenségem története, ott a polcomon. (Felelős szerkesztőként Bodor Ádám neve feltüntetve –, ő tavaly volt a zEtna-fesztivál vendége.) Egyébként talán a hátsó borítón található nyúlfarknyi szöveg hívhatta fel rá annak idején a figyelmemet: budapesti születésű író, aki most egy Puerto Ricó-i egyetem tanára. Aztán ott szintén egy másik könyve, A francia vőlegény, amely az író franciaországi éveinek tára. A sort folytathatnám, ám inkább ide illő: az idén Dalmáciában nyaralva a Szomorú szigetek című kölcsönzött könyve volt az olvasmányom, bár akkor még semmiféle jel nem mutatott arra, hogy a szerzőt Zentán vendégül láthatjuk. Visszafelé haladva az időben ne feledkezzünk meg a párizsi Magyar Műhely hozzánk a hatvanas és hetvenes években ritkán elkerülő izgalmas számairól sem, amelyekből egy friss szellemiség áradt; erről s az akkori személyes találkozásról tett említést Tolnai Ottó is a szombati záróesten. Ferdinandy pedig ez alkalommal azt is megemlítette, hogy a hazájába való visszatérésében többen segítették, elsősorban Kardos G. György. Akivel viszont – fiatal újságíróként – 1972-ben készítettem interjút, mert elbűvölt a regénye (Avraham Bogatir hét napja). És egy másik párhuzam is kínálja magát: Kardos G. is elhagyta Magyarországot, és úgyszintén visszatért. Miként Ferdinandy is.

A ZENTAI BOLYAI TEHETSÉGGONDOZÓ GIMNÁZIUMBAN harmadikos és negyedikes diákok várakoznak ránk. Velük szemben ülünk az asztalnál. Két óra áll a rendelkezésünkre. Elhangzanak a kezdő mondatok, majd Ferdinandy – amikor rákerül a sor –, feláll, s leveti a zakóját: „Ahol én tanítottam, azon a kis trópusi egyetemen, a karibi tenger közepén, ott mindig zakóban jött be az ember az órára, s amikor megérkezett, akkor letette a székre. Ezt a szertartást én is betartottam harmincvalahány éven át. Erre azért volt szükség, hogy mindenki lássa: van zakó. Amelyre amúgy ott nem volt semmi szükség, ezen a kis demonstráción kívül semmi másra nem is használtam. Nekem is csak egy volt”.

Huszonegy évesen távozott Magyarországról, 1956-ban. „Az ötvenes évek első fele a diktatúra kemény, reménytelen, alacsony égboltú időszaka volt – mondja –, s mi bezárva abba a kis országba”. Tanulni szeretett volna, de a felvételin három ízben is eltanácsolták. Végül ötvenhatban beiratkozhatott az ELTE magyar–francia szakára, de mindössze hat hétig lehetett egyetemista, kitört a forradalom. Úgy gondolta, Franciaországban fejezi be azt, amit Pesten elkezdet. Ezekre az évekre így emlékszik vissza: „Mi úgy kerültünk abba az országba, hogy nem tudtunk semmit az új művészetekről, a kísérletező irodalomról sem. Elkezdtünk tehát nyelvet tanulni, s szinte egyidejűleg habzsolni azt a rengeteg hatást, amely ott ért bennünket. Akkor alakult meg Párizsban egy kis csoport, a Magyar Műhely társasága, néhányunkkal, Parancs Jánossal, Nagy Pállal és Szakál Imrével például, s ebből aztán 1962-ben folyóirat lett. Minden izmusnak bőségesen teret adtunk, de a klasszikus értelemben vett irodalomnak szintén, tehát a közérthetően elmondott történetek is megjelentek, egyszerűen az olvasóközönség miatt. Nyugat-Európa minden nagyobb városban működtek ugyanis magyar egyesületek, meghívtak bennünket, könyvbemutatókat tartottunk, s mindig elkelt tíz-húsz példány a Magyar Műhelyből is. Előfizetőket gyűjtöttünk, kaptunk enni, s haladtunk tovább, a következő városba. Pénzünk csak benzinre volt, meg hosszú francia kenyereket vettünk, csokoládét, valamint öt liter vörösbort, ez volt az alaptáplálék. Így kezdtük. Tanultunk, s próbáltunk minden újdonságot megérteni”. Ferdinandy előbb kőművesként dolgozik, „jókedvű” arabokkal és afrikaiakkal, majd könyvterjesztő egy kiadónál, kis teherautóval járja be az országot. (Ezzel a járművel araszolnak a Magyar Műhely szerzői is.)

FRANCIA ÍRÓVÁ IS VÁLHATOTT VOLNA, könyvei sorra megjelentek, francia irodalmi díjakban részesült. „A valódi siker az volt, hogy az igazán nagy írók a jegyzeteikben megemlítettek vagy írtak a könyveimről” – mondja. A megbecsülés azonban nem járt pénzzel, biztos anyagi háttér nélkül pedig az ember nem írhat prózát.

Így került sor az újabb váltásra. „A Strasbourgi Egyetemen a doktorátusra készültem – meséli –, sétáltam a folyosón, s akkor vettem észre a tanári szoba ajtaján egy rajzszöggel felerősített kockás papírlapot, amelyen az állt, hogy trópusi egyetem diplomás európai tanerőt keres. Ennyi. Rögtön letéptem, nehogy valaki más is jelentkezzen, lementem a szemben lévő diákkocsmába, a terem sarkában állítólag akkor már húsz éve ott ült egy részeg spanyol, akit Ramónnak hívtak. Odaadtam a papírlapot, s mondtam neki, én spanyolul nem tudok, írjon egy szép levelet, amelyben jelentkezem erre az állásra. Ramón azonnal hozzáfogott, megírta, behelyeztük egy borítékba, feladtam. Gondoltam, ebből sem lesz semmi. Három hónapra rá megérkezett a válasz a Puerto Ricó-i egyetemről, amelyben értesítettek, hogy elfogadták a jelentkezésemet. Valamivel később pedig elküldték a hajójegyet is. „Spanyolul tudott?” kérdezem. „Nem – válaszolja, s erre nem is maradt sok időm. Francia feleségemmel és két gyerekünkkel lementünk Barcelonába, annak egy külvárosába, ahol olcsóbb volt a szállás, egy villamossal pedig egyenesen a központba lehetett jutni. Lázas tanulásba kezdtem, aztán két hét után szólt valaki, hogy amit tanulok, az a katalán nyelv. Összecsomagoltunk, irány Valencia, háromszáz kilométerrel odébb, délre, s maradtunk ott egy hónapig, mert aztán már indulni kellett a kikötőbe. Tehát igen csekély spanyol nyelvtudással érkeztem meg a Puerto Ricó-i egyetemre”.

ÚJABB VALLOMÁS: „Előzőleg tehát francia író akartam lenni, egy kedves diáklány javítgatta a szövegeimet (húsz év alatt háromszor vettem el feleségül), az újságok közölték is (karcolatok, novellák). Tizenkét könyvem látott napvilágot franciául. Puerto Ricóban azonban észrevettem, hogy a francia nyelv meginog, elbizonytalanodik. Felvetődött, hogy mit csináljak: írjak spanyolul? De micsoda kóklerkedés lenne ez? – valahányszor egy másik országba megyek, egy újabb nyelven kezdjek el dolgozni... Ezt nem lehet! És akkor, ott kezdtem el újra tanulni magyarul, fejleszteni, az alap megvolt hozzá, mert az anyanyelvét az ember nem felejti el, szemben egy tanult nyelvvel”. Ferdinandy hosszú éveken át folyamatosan megkapta az új magyarországi kiadványokat, azokról készített ismertetőket, jegyzeteket a Szabad Európa Rádió számára. Meg magyar nyelvű szakszótárakat vásárolt, a nyelvkészletet gazdagítandó. Talán megérezte, hogy egy napon kimondja majd ezt a mondatot: „Igen, akkor el kellett menni –, aztán vissza kellett jönni!” A trópusokon egyébként nem volt kivel magyarul beszélgetnie...

Aztán erről a távoli világról beszél a diákoknak, amikor pedig felolvasásra kérik, szerényen nem saját szövegét veszi elő, hanem egy régi, kedves (már az örök vadászmezőkre távozott) indián gitáros barátjának versét mondja el.

ELMARADHATATLAN KÉRDÉS A VÉGÉN: min dolgozik most. Derűsen válaszol: „A kecskeméti Forrás kért fel, írjak egy esszét arról a magyar íróról, akit a legjobban szeretek. Találtam tíz-tizenkét nevet, de nem tudtam választani. Aztán az jutott eszembe, mi lenne, ha halálos komolyan, de viccnek fognám fel a dolgot, s megírnám ehelyett a legeszetlenebb, legrosszabb dilettánst. S rá is bukkantam egy ilyenre: nagyon gazdag személy volt, Kölnben hat kötetben kiadta Petőfi összes verseit a saját neve alatt. Mikor megkérdezték, miért tette, azt válaszolta: „Nehogy a kommunisták kisajátíthassák Petőfit”. Ezt az embert fedeztem fel magamnak. Egy kiugrott papi személy az illető, a róla írt tanulmány őt a lányos ajkú apátnak nevezi. Ez lesz a címe az írásnak is”. Ami pedig a magyar irodalmat illeti, változatlanul Bodor Ádámot tartja a legnagyobbnak. Valamint azon – indokolatlanul háttérben maradó, kevésbé ismert – írók (mindenekelőtt fiatal szerzők) után kutat, akik „olyasmit képesek kimondani rólunk, itt, Kelet-Közép-Európában, amit csak mi tudunk kimondani”. Feleségével együtt aztán őket fordítják spanyolra.