Miként az autópályákon, úgy Észak-Olaszország városaiban is viszonylag könnyen lehet tájékozódni. Belekeveredhet az ember Velence legszűkebb sikátorainak labirintusába, de valahol csak föltűnik egy aranyszínű tábla vagy Per Rialto, vagy Per San Marco fölirattal, vagyis az utca vagy a Rialto hídra, vagy a Szent Márk térre vezet, ahonnét már könnyű kijutni a Dózse-palotához, a rívára, a hajókikötőhöz, illetve onnét az említett két desztinációhoz.
A tengerparton többnyire tanácstalannak tűnő turistacsoportok téblábolnak, várják a vezetőjük utasításait. Az egymást érő vendéglők előtt pincérek csalogatják hangos szóval a vendégeket, és apró bódékban szuvenírt árusítanak, többnyire ízléstelen és fölösleges encsembencsemet, de például szárazelemet is, ami nagyon jól jött a lemerült fényképezőgépemhez. Minden öt–tíz méteren pedig nem igazán túlöltözött néger fiúk esernyőt, és esőköpenyt kínálnak, vagy kínai táskát igyekeznek rásózni a járókelőkre.
Veronában is ott vannak a buszparkolóban, meg a városban mindenütt, többen kerékpáron tekernek egyik helyről a másikra, Padovában viszont szinte mindegyikük biciklin jár, a kormányról lógnak a nyeles esernyők, az egyik srác a drótszamarával beékelődött a csoportunkba, áhítattal hallgatta az idegenvezetőnket, miközben illemtudóan, némán nyújtogatta felénk az umbrellát, és ujjaival mutatta, mindössze öt euróba kerül az esernyő.
Veronában a történelmi városrészt hajdan körülvevő várfal megőrzött részének tövében található a buszparkoló, és ez a várfal az útvezető, mellette haladva lehet eljutni a központba, az arénához, és biztos vezetőként szolgál a városból kifelé is.
Júlia erkélye
Veronát már az időszámításunk előtti évezredben is lakták, Krisztus előtt 300 táján római kézre került, i.e. 89-ben vált római kolóniává. Aztán jött a történelem, ami hasonlóan bánt el ezzel a várossal, miként a többi észak-itáliai város zömével, gótok, franciák, osztrákok vették birtokukba, emellett a városállamok is elháborúzgattak egymással, 1226-ban például 11 000 padovait gyilkoltak le Verona földjén. Nápolyi hadjárata során I. Lajos magyar király is járt itt 1347 végén, és akár találkozhatott is Petrarcával, aki pápai követként tartózkodott Verona uránál, azzal a szándékkal, hogy lebeszélje a magyar királlyal kötendő szövetségről. Ezt viszont nem sikerült összehoznia neki.
A veronai arénát időszámításunk után 30-ban építették. Idegenvezetőnk szerint méreteit tekintve a Római Birodalom harmadik legnagyobb amfiteátruma, de van egy sanda gyanúm, hogy inkább csupán Itáliában lehet harmadik. Mindenesetre impozáns, 139 méter hosszú, 110 méter széles, márványülései 44 sorban állnak, és 25 ezer ember befogadására alkalmas, manapság is rendeznek itt színpadi és operaelőadásokat. A város jelenlegi lakosságának létszáma egyébként most ennek a tízszerese. Az arénát remekül karbantartják, most is éppen renoválják, ennek ellenére 4 euró fejében végig lehet járni azokat a folyosókat, amelyeken egykoron a gladiátorok is jártak. A főutca túloldalára viszont nem sikerült átjutnunk, mert éppen nemzetközi maratonfutó versenyt tartottak ottjártunkkor, és az útvonal körbe volt kerítve. Nem maradt más hátra, mint a magasba nyúló várfal mellett visszaindulni a buszunkhoz. Nem bántam meg, mert útközben Olaszországban itt ettem a legfinomabb, nyílt lánggal fűtött kemencében sült pizzát.
A városnak persze vannak jeles szülöttei, köztük Catullus ókori költő vagy Paolo Veronese reneszánsz festő, de járt a városban Goethe, Dante és Stendhal is. Shakespeare ide helyezte a Rómeó és Júlia drámájának helyszínét, így a város idegenforgalmi látványosságai között van Capulet Júlia erkélye és sírja. Bár a rossz nyelvek úgy tartják, hogy a drámába emelt eset nem Veronában, hanem Sienában történt meg.
Egyetem és májátültetés
Padova valamivel kisebb lélekszámú, és jóval fiatalabb Veronánál. A X. században még csak aprócska halászfalu volt, majd hirtelen fellendült, a XIII. században már egyeteme volt, elsők között Európában. Ebben az 1222-ben alapított intézményben végeztek először boncolást az 1500-as években, és később itt tanított Galileo Galilei.
Miként minden turisztikai városnak, Padovának is van a történelmi városmag közelében gépkocsi- és buszparkolója. Rendezettség tekintetében ez még hagy némi kívánnivalót maga után, illemhelyre se jut el az ember, viszont annyi esernyőt vásárolhat, amennyit csak akar. Ellenben nagyon jó helyen fekszik, két percre a Prato della Valle tértől, ami 90 000 négyzetméter alapterületével Olaszország legnagyobb tere, és Európában is egyike a legnagyobbaknak. Ovális alapterületét várárokhoz hasonló csatorna veszi körbe, a pázsittal borított parkot pedig két sorban összesen 78 szobor övezi, Itália nagyjainak monumentális barokk figurái, amelyek közül a korábbi velencei dózsékat ábrázolókat Napóleon leromboltatta. A tértől néhány perc séta vezet a Szent Antal-bazilikához, onnét pedig jó tízperces gyalogútra esik az egyetem pazar épülete. Onnét már egyedül barangoltam, és mit ad Isten, az egyetemtől mindössze egy sarokra rábukkantam a piacra. Mintegy jelképére a talián szellemi világnak: itt még az eretnek boncolások fellegvára, a tudásvágy monumentális intézménye, ahol az istenkáromlásnak számító heliocentrikus világelméleten töpreng Galilei, alig távolabb a szónoki készségével hívők ezreit lenyűgöző portugál pap csuháját és a sírja érintésétől fölgyógyultak arcképét is őrző bazilika, emitt meg a Pó folyó mentén legelésző kecskék tejéből készített sajtot kínáló kofák, illatozó péksütemények, aranyló olajak… így kerek a világ.
Egyébként Padovában működik Európa legjobb májklinikája – talán mert az itteni orvostudományi egyetemen boncoltak először embert? –, itt végzik a legeredményesebben az átültetéseket. Itt kapott új májat például Arsen Dedić horvát énekes-zeneszerző, és itt műtötték a szerb zsurnalisztika legendás alakját, Milovan Ilić Minimaxot, aki sajnos nem élte túl a transzplantációt.
A piacról visszaballagtam a Via Roma utcára, amely egyenesen ereszkedett le a Prato della Valle-hoz, és azt fürkésztem, hol ihatnék meg egy jó olasz feketét, mert a sushi-bárok, indonéz talponállók nem csábítottak, amikor szemembe ötlött egy tábla Torricelli, az olasz barokk kor egyik legjelentősebb fizikusának és matematikusának nevével. Nem is jegyeztem meg, utcát jelöltek-e nevével vagy azt a hidat, amelyen álltam, mert hasonlót még nem láttam: a hídnak csak nekem jobbra volt korlátja, bal felé beleolvadt az úttestbe és a szárazföldbe. Jobbra viszont csinos kanális választotta el a házakat egymástól, amelyek alagsorából bokrok és fácskák hajtottak ki.
(folytatjuk)
