2024. április 19., péntek

A remény rabjai

Nagyon sok a hasonlóság a vajdasági magyar átlagpolgár és Andy Dufresne között, akit a Stephen King kisregénye alapján készült The Shawshank Redemption című filmben Tim Robbins alakít. Mindketten önhibájukon kívül kerültek egy új, számukra furcsa és idegen környezetbe: az előbbi a világháborút lezáró határátrajzolásoknak, az utóbbi pedig egy olyan tettnek a következményeként, amelyet nem ő követett el, a bíróság azonban mégis bűnösnek találta kettős gyilkosság miatt, s ezért életfogytiglani börtönre ítélte. Mindketten igyekeznek feltalálni magukat az új környezetben, barátokra szert tenni, szívességet tenni másoknak, s elvárják, hogy amilyen az adjisten, olyan legyen a fogadjisten is. Miközben élik mindennapjaikat, mindketten furcsa dolgokkal találják szembe magukat, olyanokkal, amilyenek talán csak a rémálmaikban fordultak elő.

Fotó: Beta

Fotó: Beta

A vajdasági magyar átlagpolgár a múlt héten a tájékoztatási eszközből értesülhetett a 145. belgrádi örökrangadón, a Crvena zvezda és a Partizan labdarúgó-mérkőzése előtt, alatt és után történt incidensekről. Szerbiában mindenki vár valamire: az életszínvonal növekedésére, a gazdasági fellendülésére, a családi harmóniára, a karácsonyi ajándékosztásra, Godot-ra, és sokan vannak, akik a két belgrádi együttes összecsapására, amelyből egy bajnoki idényben kettő biztosított, s ha szerencséjük van, akkor a Szerb Kupában is összemérik erejüket. Míg egykor ezek a találkozók a labdarúgás ünnepét jelentették, s az ország focijának a fokmérői voltak, addig ma már néhány ezer embernek ez az igazi nagybetűs ünnep, amikor verekedni, rombolni, gyújtogatni lehet, szerte a fővárosban és a mérkőzésen, a stadion lelátóin is. És ezek, a szurkoló név mögé bújó, csuklyás huligánok nemcsak a vajdasági magyarság adójából befolyt pénzeket emésztik fel, hanem Szerbia lakosságáét is. Teljesen felesleges megint számolgatni, hogy egy-egy kiemelt kockázatú mérkőzés mennyi pluszkiadást jelent az államnak: mindenki jól tudja, óriási összegekről van szó.

Ami a múlt szombaton történt a belgrádi Marakana Stadionban, az valóban túlment minden határon. A Partizan szurkolói előbb egymással verekedtek össze, majd a déli lelátón egy nagy és több kisebb tábortüzet gyújtottak, amelyeket körülvettek, védtek, óvtak a vízsugártól, hogy ki ne aludjanak. A 90-es években sokan rendőrállamként emlegették Szerbiát, s jogos a kérdés: hol vannak ilyenkor a rendőrök? Vannak a stadionban is, de abból kiindulva, hogy a korábbi Büszkeségnapi Felvonulás során 400 dináros napidíjat kaptak, senkinek nincs jogában kritizálni őket, hiszen ők is emberek, és nem egész tíz kenyér áráért ki teszi kockára a saját életét?! Ennek ellenére pont a rendőrségi szakszervezet közleménye volt az elmúlt napokban megjelent írások közül a legszókimondóbb: „Meg kell-e várnunk azt, hogy valaki meghaljon, hogy felfogjuk, a sportrendezvényeken erőszakos magatartást tanúsítókkal nem lehet tárgyalni. A rendőrség tudja, kik a huligánok, de az állam megfelelő segítsége hiányában nem tudja velük felvenni a harcot. Nem titok, hogy a szurkolói csoportok egyes politikusok védelmét élvezik, és ezért is érzik magukat biztonságban”. Ebben a közleményben minden benne van, csakúgy, mint Nejc Pečnik nyilatkozatában. A szlovén játékos, aki a Crvena zvezdát erősíti, a mérkőzés után azt mondta, „még életemben nem láttam olyat, hogy ég a lelátó. Ez egyedüli példa Európában, de lehet, hogy a világon is”. Siniša Mihajlović, a szerb labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya a 60. percben elhagyta a stadiont: „a genovai eset után másodszor fordult elő velem az életben, hogy szégyelltem azt, hogy szerb vagyok. Ezúttal mindazért, amit a lelátón zajlott”.

Mindenki az angliai példát hozta fel, ahol az állam döntött: elég volt a mérkőzéseken a rendbontásból. Nagyon komoly pénzeket fektettek a beléptetőrendszerek felszerelésére, a biztonságra, a megfigyelésre, és ennek meg is lett az eredménye. A példa adott, Szerbia azonban még gyerekcipőben jár ezen a téren. Ezt Milivoj Mirkov, a Szerbiai Labdarúgó-szövetség (FSS) biztonságért felelős vezetője is megerősítette, aki elmondta, hogy „nagy lépés lenne, ha az állam pontosan meghatározná, mi számít szurkolói csoportnak, s ezeknek a szervezeteknek milyen a felépítésük, milyen jogokkal rendelkeznek, miért kell felelősséget vállalniuk, milyen módon pénzelik őket, hogyan kell együttműködniük a klubbal és a többi szurkolói csoporttal”. És hiába mondja ki a törvény, hogy melyek azok a tárgyak, amelyeket nem szabad bevinni a stadionba vagy a stadionban található szurkolói csoport helyiségébe, ha a csoportok vezetői nem engedélyezik ezeknek a helyiségeknek az ellenőrzését.

A szerb államvezetés is tudja a kiutat ebből a helyzetből, amely ugyanolyan nehéz és komoly szervezést igényel, mint Andy Dufresne szökése a börtönből, aki érckalapáccsal vájt alagutat, belemászott, és hason kúszva haladt a szennyvízelvezető csatornában. Addig pedig mindenkinek, aki csak teheti, valamilyen formában nyilvánosságra kell hoznia, melegen kell tartania a témát. Andy hetente két levelet írt, hogy küldjenek a börtönnek könyveket, hogy a rabok tudjanak olvasni, s fejlődjön a börtönkönyvtár. Nem szabad legyinteni, megunni, feladni, mert, ha ez történik, akkor a jövőben is annak a néhány ezer embernek lesz csak ünnep a belgrádi örökrangadó.

A szerb államvezetés és a nép is ébredezik, ráeszmélt a probléma súlyosságára, ez egyértelműen kiderül a fenti nyilatkozatokból. Cselekedni fognak, mert valamennyien érzik, a szombati történések minden határt átléptek. Rabok vagyunk, de nem a huligánoké, hanem a reményé.