Alighanem az évtized nyomozása kezdődött meg 2012 elején Németországban, erről azonban csak a napokban szerzett tudomást a közvélemény. A hivatalos bejelentés világszenzációt keltett. Az eset miatt felbolydult egész Németország, amelynek kormányára záporoznak a kritikák, mert eddig titokban tartotta a nyomozás tényét.
A kormánynak és a hatóságoknak jó okuk volt a titkolózásra. Egy olyan ügyben indult ugyanis eljárás és terjedt ki (szakértői) vizsgálat, amilyenre évtizedek óta nem akad példa egész Németországban, de másutt sem Európában. Ráadásul csaknem egymilliárd eurós ügyről van szó, amelynek sok részletét továbbra is homály fedi, és az illetékesek egyelőre nem is akarják ezeket a nyilvánosság elé tárni.
Mégis, már az is lélegzetelállító, amit a napokban a német média közölt a történetről. Ez pedig a régmúltba nyúlik vissza, de 2010-ben hirtelen fordulatot vett. Azon a vonaton, amelyen az akkor 78 éves Cornelius Gurlitt utazott Svájcból hazafelé, Münchenbe, már német területen váratlanul vámtisztek köszöntek be hozzá, rutinellenőrzés végett. A dörzsölt fináncoknak hamar feltűnt az idős ember ideges viselkedése, ami nem csoda, hisz kilencezer euró készpénz lapult a zsebében, gondosan becsomagolva. Ennyi pénzzel nyugodtan is utazhatott volna, hiszen a határon – bejelentés nélkül – tízezer eurót lehet törvényesen átvinni.
Az eredetileg német adóelkerülőkre, svájci feketeszámlák tulajdonosaira vadászó hatósági emberek azonnal gyanút fogtak az utas viselkedése miatt, amit – feltételezésük szerint – nem a nála levő pénzösszeg válthatott ki. Hát akkor mi? A vámosok sem tudták még akkor megmondani, de megérzésük később helyesnek bizonyult: egy igazi nagy halra bukkantak.
Ez azonban csak Gurlitt hosszas megfigyelése után derült ki. Nem sokkal svájci útjáról hazatérve az idős úr árverésen értékesített egy festményt, ebből 840 ezer euró haszna származott, de „elfelejtette” befizetni utána az adót. A hatóságok hiába próbálták kideríteni a mulasztás okát, nem sikerült, ezért fel szerették volna venni a kapcsolatot Gurlitt úrral. Münchenben azonban hiába keresték, nem találták. Be sem volt jelentve, holott a bajor fővárosban lakást tartott fenn. Munkahelye sem volt, sőt nyugdíja, de még egészségbiztosítása sem. Igazi fantomként élt.
Megunva az idős ember utáni kutatást, 2012 elején a vámnyomozók behatoltak a titokzatos müncheni lakásba. Hiába lobogtatták azonban a házkutatási parancsot, senki nem volt otthon.
Amit azonban abban a piszkos és elhanyagolt lakásban találtak, egy időre sokuknak a lélegzete is elállt. Egy valóságos kincsesbányára bukkantak, amelynek a törzsanyagát 1401 (!) elveszettnek hitt értékes festmény alkotta. A szobákban uralkodó rendetlenség ellenére a műalkotások mindegyike szakszerűen volt elhelyezve, illetve tárolva, és mind sértetlen, nagyszerű állapotban. Láthatóan hozzáértő személy gondozta, kezelte a kollekciót, amelynek kipakolása – az adócsalással gyanúsított – Gurlitt lakásából három napig tartott.
Hamarosan kiderült, hogy a döbbenetes gyűjtemény minden darabja Cornelius Gurlitt tulajdona, aki műkereskedő és műgyűjtő elődeitől örökölte, és évtizedekig rejtegette azt. A kollekciót az édesapa, az 1956-ban autóbalesetben elhunyt Hildebrandt Gurlitt alapozta meg a két világháború között. Modern ízlése – és zsidó nagyanyja – miatt azonban nehéz helyzetbe került a nácik 1933-as előretörése után. Különös véletlen folytán nem minősítették a rendszer ellenségévé, ahogyan azt a zsidókkal, baloldaliakkal és a hitleri rezsimmel szembehelyezkedő német állampolgárok tömegeivel tették.
Sőt, egy idő után kiváltságos helyzetbe is került. Magángyűjtőként a nácik egyik értékbecslője és műkereskedője lett, az 1930-as évek második felétől az 1940-es évek derekáig. Hitler legközelebbi munkatársa és leghűségesebb alattvalója, Joseph Goebbels propagandaminiszter megbízásából ügyködött. Így jutott a birtokába a nácik által megbélyegzett, a német kultúrához méltatlannak tartott, és akkoriban hivatalosan csak „elfajzott művészet”-ként emlegetett impresszionista, avantgard, modern, (post)expresszionista, vagy szürrealista festészet nagyjainak megannyi alkotása. A képeket elsősorban a folyamatosan üldözött zsidóktól (gyűjtőktől) szerezte be. Többnyire potom pénzért, hiszen a hivatalos propaganda hatására csak mélyen áruk alatt lehetett értékesíteni az „elfajzott művészet”-ként kezelt stílusirányzatok képviselőinek alkotásait. Idővel Hitler azzal is megbízta, hogy a megszállt Franciaországban műtárgyakat vásároljon a Linzben tervezett Führer Múzeum számára.
Hildebrandt Gurlitt tette a dolgát, megvett mindent, amit csak lehetett. Közben szorgalmasan gyarapította saját gyűjteményét is. Kiváló érzékkel válogatta össze magának a képeket, amelyek között a 20. századi avantgard festészet sok alkotása is megtalálható, de a német (post)expresszionizmus és impresszionizmus nagyjaitól – közöttük Otto Dixtől, Ernst Ludwig Kirchnertől, Max Beckmanntól, vagy Max Liebermanntól – is rendszeresen szerzett festményeket. Más festőóriások, mint Pablo Picasso, Henri Matisse, vagy a (sokkal) korábbi korokban nemzetközi elismerést szerzett mesterek – így az impresszionistákkal is kiállító Pierre-Auguste Renoir, a realista Gustave Courbet, a posztimpresszionista Henri de Toulouse-Lautrec, a 18. század híres velencei városlátkép festőjének számító Canaletto, vagy a német reneszánsz legnagyobb művészeként tisztelt Albrecht Dürer – vásznaival szintén bőven feltöltötte a magánkollekcióját.
Az egyedülálló kincs jelenlegi birtokosának lakásán tartott tavalyi házkutatás során több ismeretlen festmény is előkerült. Közéjük tartozik Marc Chagall, a modern művészetek sajátos stílusú festőóriásának egyik alkotása is (az 1920-as évek közepéről), amely „kiemelkedő művészettörténeti jelentőséggel bír”.
A gyűjtemény igazi különlegessége azonban mégsem annak (egymilliárd euróra becsült) értéke, sem az elveszettnek hitt képek felbukkanása, hanem az, hogy egyáltalán megkerült. A szakma ugyanis úgy tudta, hogy ezek az alkotások – Drezda 1945-ös bombázásakor, illetve az akkor keletkezett borzalmas tűzvészben – mind megsemmisültek. A szakértők ezért már rég lemondtak mindegyik festményről.
A korábbi hírekkel ellentétben a festmények közül nem mind a nácik „ügyeskedésiből”, esetleg fosztogatásból származik. Meike Hoffmann berlini művészettörténész, aki a megtalálása óta vizsgálja a gyűjteményt úgy véli: a festmények egyik része tényleg a nácik által elkobzott gyűjteményekből származik, de a másik része valószínűleg családi örökség. (A jól szituált Gurlitt família több tagja gyűjtött műtárgyakat és festményeket is.).
Miközben a szakértők repesnek a boldogságtól, a német kormány nem győz magyarázkodni. Bírálói szemére vetik, hogy több mint egy évig titokban tartotta a festményeket, s a tulajdonosukhoz hasonlóan úgy tett, mintha nem is léteznének. Berlinben azzal védekeznek, hogy szerették volna megvárni, amíg a szakemberek befejezik a munkát, aminek részét képezi a festmények származásának kiderítése is.
Ez pedig nem lesz könnyű, ahogyan annak eldöntése sem, hogy kiket illetnek a gyűjteménybe jogtalanul bekerült, vagyis a zsidóktól elvett képek. Márpedig a tulajdonjog meghatározása elkerülhetetlen feladat, hisz hamarosan vélt és valódi örökösök sokasága követelheti majd vissza a kincs egy-egy „darabkáját”. Ha nem kapnak semmit, jöhetnek a perek. Az egyik Matisse-képről már kiderült, hogy Paul Rosenberg francia zsidó gyűjtő tulajdona volt, akinek újságíró unokája évek óta próbálkozik a nácik által (családjától) eltulajdonított műtárgyak visszaszerzésével.
Egyelőre az sem bizonyos, hogy a német állam jogszerűen tette-e rá a kezét az adóelkerüléssel és sikkasztással vádolt Cornelius Gurlitt festményeire. A másik gond maga a gyűjtő. Neki a festmények elkobzása óta nyoma veszett. Miután a képei előkerültek, ő rejtőzködött el.
