Hitel kéne – ez volt a legutóbbi EU-csúcs főtémája. Hitel kéne – e nélkül nem lesz növekedés, mondja minden közgazdász. Hitel kéne – mondják a bankok, hiszen alapjában a kölcsönzésből élnek. Hitel kéne – mondják a cégek, a lakosok, egyszóval mindenki.
Mindenki szeretne hitelt adni vagy kapni, még sincs sem elegendő, sem elég olcsó hitel. A gazdaságnak ez a sok évezredes olajozó szerkezete zötyög, akadozik, nem működik. Azelőtt, 2008-ig bőven volt hitel mindenkinek, azóta alig.
Forrás pedig látszólag van: a központi bankok ontják a rendkívül olcsó refinanszírozó hiteleket a kereskedelmi bankoknak, és saját eszközvásárlásaikkal további olcsó pénzt pumpálnak a rendszerbe, elvileg forrást szabadítva fel befektetések, hitelek, beruházások számára. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) utolsó statisztikája szerint a világ tőkepiaca tavaly 3,6 százalékkal új csúcsra, 268,6 billió dollárra bővült, a tőzsdei árfolyamértékeket, az adósság-értékpapírokat és a bankok eszközeit összesítve. A válság előtti utolsó békeévhez, 2007-hez képest a növekedés 11,4 százalékos.
Csakhogy a világ átlagos inflációja tavaly éppen 3,6 százalékos volt, szintén az IMF szerint, 2007-hez képest pedig a halmozott infláció körülbelül 19 százalékos tavaly év végéig. Vagyis a világ tőkepiaci eszközállománya reálértékben csökkent a válságban.
Hogyan lesz a kevesebből még kevesebb?
Gyanúsak a válságkezelés eddigi módszerei. A kormányok főleg a bejáratott adók emeléséből finanszírozták a válság miatt kiesett bevételeiket, illetve megnövekedett terheiket. Az azonnali pénzszerzés szüksége vezette őket, nem volt idő és akarat az adóbázis szélesítésére, az adóztatás társadalmi méltányosságának növelésére, az adórendszer szerkezetének módosítására, új, társadalmilag igazságosnak tartott adónemek bevezetésére. Az áfa fogyasztásellenes és szegényellenes adónem, de hatékonnyá tehető progresszív lépcsőzéssel és a kisjövedelműek védelmével. Ez sehol nem valósult meg. Sehol nincs kellő politikai akarat a jövedelemadóztatás tagolásának, progresszivitásának növelésére sem. Ráadásul, mivelhogy a gazdaságok teljesítménye továbbra is alig nő, a reformok játéktere minden eltelő nappal tovább szűkül.
Ily módon a növekvő adóztatás és a költségvetési takarékosság mégsem érte el célját, csak fékezi a fogyasztást, a beruházásokat. A fejlett gazdaságok teljes közadósságának növekedése erősen lassult ugyan az utóbbi időben, ám jövőre így is új csúcsra, az összesített GDP több mint 109 százalékára nőhet, 35 százalékponttal meghaladva a 2007-es szintet. Ebben főleg az Egyesült Államok és Japán a ludas, de az euróövezet tagországainak összes közadóssága is a GDP idei 95,7 százalékáról jövőre 96,1 százalékra nőhet. Az összesített euróövezeti közadósság tavaly 8,596 billió euró volt, 44 százalékkal több a 2007-es 5,989 billiónál, és ez – éppen ellentétben a tőkepiac irányzatával – reálértékben is robbanásszerű többlet az időszak 6,2 százaléknyi halmozott inflációjához képest.
Jelenleg a közadósság a magánhitelezés egyik fő akadálya, ha elszívja a tőkét a gazdaság elől. Nem elsősorban a közadósság tömege miatt, bár az Egyesült Államokban a szövetségi adósságplafon emelése körüli vita önmagában is gazdasági bizalomvesztő tényező. A közadósság az euróövezetben eléri a kint lévő összes euróövezeti eredetű hitel – szeptember végén 16,3 billió euró – egyötödét. A nagyobb baj az, hogy a rossz piaci megítélésű közadósságok – például a spanyol vagy az olasz – magas hozama megdrágítja a magánhitelezést szerte Európában, kiárazza a piacról a vállalatokat, főleg a kis és a közepes cégeket. Banki, kötvénybefektetői megítélésük egyébként is szükségképp gyenge, mert a lakossági fogyasztás, a kereslet alig vagy egyáltalán nem nő, így a vállalatoknak nincs igazán fedezetük a hitelfelvételhez. Ettől eleve drágább számukra a hitel, de még drágább a mégiscsak megbízhatóbb kormánykötvények konkurenciája miatt.
Ezért a központi bankok enyhítő politikájából származó pénz alig talál utat a gazdaságba, ehelyett kimegy a tőzsdére, az árupiacokra. Ez eszközinflációt, „buborékokat” okoz, felidézve újabb, a 2008-as típusúhoz hasonló piaci összeomlás kockázatát.
A foltozási kísérletek nem kecsegtetnek sem nagy, sem gyors sikerrel.
A legutóbbi EU-csúcson szó volt az Európai Bizottság és az Európai Beruházási Bank (EIB) közös kockázatmegosztó pénzügyi eszközeinek – garancia, kezességvállalás – kiterjesztéséről. Aki próbált már EU-támogatást szerezni bármire, az tudja: nem könnyű dolog.
Egy másik javaslat a céghitelezés értékpapírosítása. A 2008-as pénzügyi válságból ismert „mérgezett eszközöket” kellene méregteleníteni, hogy biztonságosan szaporíthassák a céghitelezést. Ám ha a fedezett eszközöket sikerülne kockázatmentesíteni, akkor aligha érdekelnék a befektetőket.
De főleg a kínálat megerősítéséről volt szó: ez lenne a bankunió. Az európai bankunió három pillére közül kettő – az egységes, megerősített tőkemegfelelési és más szabályozás, illetve az egységes felügyelet az Európai Központi Bankkal (EKB) az élen – nagyjából készen van, de a vita folytatódik a harmadik pillérről, az egységes bankszanálási rendszerről. Ki fizesse a révészt, ha egy bankot elsodor az ár? Alapjában, mint eddig, az állami költségvetések, jobb esetben a közös – végül is szintén az adófizetők pénzéből létrehozott – mentőalapok állják-e a bankmentés, tőkefeltöltés számláját, vagy pedig a bankok részvényesei és kötvényesei? A hagyományos megoldás politikailag, társadalmilag nagyon népszerűtlenné vált az utóbbi években, az újfajta megoldás viszont eleve elriasztaná a befektetőket a bankszektortól, és ez öngól lenne. A viták arról folynak, hogy a kétféle megoldást hogyan, milyen arányban és sorrendben kellene vegyíteni.
A hét szűk esztendő tehát még folytatódik.
