Az állam bizonyos szemszögből tekintve csupán egy hatalmas újraelosztó gépezet, mely a megtermelt javakat és szolgáltatásokat, illetve egy részüket újra elosztja a társadalom tagjai, intézményei és szervezetei között. Bizonyos javak és szolgáltatások esetében a megrendelő eleve maga az állam, más esetben pedig az adófizetőktől beszedett összegeket eljuttatják az állami kiadások kedvezményezettjeihez. Ugyanez a definíció érvényes a világ gazdaságilag és katonailag legerősebb államára, az Amerikai Egyesült Államokra is. Ami azonban ott történik – ez már közhelyes, de kemény igazság –, azt az egész világgazdaság megérzi. Az Egyesült Államok kormánya adósságplafonjának megemelésével kapcsolatos politikai vita és huzavona rányomta a bélyegét október első heteire. Majd némi megnyugvás következett a globális gazdaságban és a világ tőzsdéin, amikor mégis sikerült megegyezni. Egy elképesztő összeg – amit érdemes a miheztartás végett számjegyekkel is leírni – 16 699 421 095 673, azaz majdnem 17 billió dollár volt az előzőleg törvényben rögzített legmagasabb adósságszint, amit az USA kormánya valójában már májusban el is ért. Utána egészen októberig különféle rendkívüli intézkedésekkel gondoskodtak a bevételekről a gigantikus kiadások fedezéséhez. Elemzők rámutattak már akkor, hogy különféle definíciós trükköket is bevetett az aktuális kormányzat, amikor bizonyos államközi szervek és intézmények adósságait úgy könyvelték el, hogy az év közben ne növelje a kormányzat bruttó adósságait.
KEZDETEKTŐL FOGVA
Az Amerikai Egyesült Államok viszonylag rövid történelmét egyébként jóformán a kezdetektől fogva végigkíséri az igény, hogy az államadósság felső szintjét törvénybe rögzítve megszabják. Az időben azért mégiscsak jócskán távoli 1791-ben, a függetlenségi háború sikeres lezárásának pillanatában 75 millió dollár volt az Amerikai Egyesült Államok adóssága, most viszont már majdnem eléri a 17 000 milliárdos szintet. Az első adósságplafon-törvényt (Second Liberty Bond Act) még az I. világháború idején hagyták jóvá. A világháború tetemes költségeit az akkori kormány a dollár enyhe elinflálásából fedezte. Az infláció felső határa megszabásának igénye hozta létre az első adósságplafont. Aztán úgy alakult, hogy Hoover elnök (1929–1933) óta minden elnök ténykedése idején nőtt a deficit, emelni kellett az adósságplafont. 1962 óta 74 alkalommal volt erre példa, ennek alapján azt is mondhatnánk, nem történik semmi rendkívüli.
Az Egyesült Államok történelme egyébként eleve úgy kezdődött, hogy amikor 1791-ben az első pénzügyminiszter szövetségi adóssággá nyilvánította az egyes tagállamok háborús adósságait, az államok ezen felbuzdulva egymással versengve vették fel a hiteleket infrastrukturális projektumokra. A hiteleken alapuló gazdasági fellendülés hatalmas buborékot növesztett (vajon honnan ismerős ez?), majd 1837-ben kipukkant a buborék, hatalmas pénzügyi pánikot keltve. Hamarosan az akkori 26 tagállam közül 8 csődöt jelentett, több állam pedig csődközeli helyzetbe került. Mindezek következtében bankpánik és gazdasági recesszió sújtotta Európát és az Egyesült Államokat egyaránt. Henry Charles Carey protekcionista közgazdász magyarázata szerint a vámcsökkentés és a szabad kereskedelem fokozódása okozta a gondokat. Bizonyos vélemények szerint az amerikai polgárháború is elsősorban a pénz miatt tört ki, az összes többi magyarázat csak a lényeg eltakarását, elferdítését szolgálja. A protekcionizmus egyébként olyan gazdaságpolitikai módszer, amely különféle eszközökkel a hazai termelést részesíti előnyben, „védi” a külföldi konkurenciától. A legismertebb protekcionista közgazdászok is úgy vélték azonban – felismerve a protekcionizmus hosszú távú káros következményeit –, hogy az ilyen intézkedéseket csak addig kell alkalmazni, míg a hazai termelés megerősödik annyira, hogy versenyképes legyen a külföldi konkurenciával szemben.
KOMOLY KÖVETKEZMÉNYEK
Október elején az adósságplafon körüli huzavona 16 napig tartott az Egyesült Államokban. A világ más részein közben aggódva figyelték, meddig tart még a kálvária, hova vezethet mindez, a megállapodás elmaradása, majd az azt követő államcsőd mennyire sújtja majd más országok gazdaságát. Számunkra is ez volt az igazi tétje a dolognak, bár polgártársaink többsége nem sokat tudott az eseményekről. Akik tudtak is róla, azoknak nagyobb része biztos volt abban, hogy meg fognak állapodni. Így pedig már némiképpen komikusnak is tekinthető a sokak szerint komoly biztonságpolitikai kockázatokat is magában rejtő eseménysor. Állítólag az átlagos amerikaiak sem izgultak túlzottan. Egyes amerikai éttermek és kifőzdék azonnal reagáltak a fejleményekre, és kedvezményes áron kínálták az adagokat a kényszerszabadságra küldött kormányzati alkalmazottaknak. Kedvezményesen válthattak múzeumi belépőjegyet, volt, ahova ingyen is bemehettek. Aki igényelte, ingyenes rúdtáncoktatásban részesülhetett. A washingtoni állatkertben kikapcsolták a népszerű pandabébit és mamáját élőben közvetítő térfigyelő kamerát, New Jerseyben pedig hazaküldték azt a kecskenyájat, melyet azért béreltek egy farmertől, hogy az állatok a túlburjánzó szömörcét lelegeljék. A fehér faj felsőbbrendűségét hirdető Ku-Klux-Klan kénytelen volt lemondani a Gettysburgi Nemzeti Katonai Parkba meghirdetett nagygyűlését, mert a létesítmény – a többi nemzeti parkkal együtt – a válság miatt bezárt. A megmozdulást egyébként a park vezetése a szólásszabadságra vonatkozó alkotmányos kiegészítésre hivatkozva korábban már engedélyezte. Október elsejétől kezdve egyébként azok az állami alkalmazottak, akiket kényszerszabadságra küldtek, nem használhatták munkahelyi mobiljukat, és a munkahelyi e-mailjeikhez sem férhettek hozzá. A szövetségi Hal- és Vadvédelmi Szolgálat is kénytelen volt felfüggeszteni néhány programját, közöttük azt, melynek keretében – az orvvadászok figyelmeztetése céljából – október 8-án megsemmisítettek volna hat tonna illegális elefántagyarat. A sörkedvelők nagy szomorúságára új sörfajta sem jelenhetett meg az amerikai piacon a szóban forgó időszakban, mivel az új sörfőzdék engedélyezését intéző pénzügyminisztériumi hatóság szintén működésképtelen volt. A „rendkívüli állapot” idején egyébként az amerikai szenátus történelmi ereklyének számító díszes órája is megállt. A 3,4 méter magas időmérő szerkezetet ugyanis az intézményi bénultságot megelőző napon, szeptember 30-án húzták fel legutóbb azok, akiknek ez egyébként a rutinfeladatuk. Mivel azonban a kurátorok is kényszerpihenőre mentek, senki sem húzta fel az órát a Capitolium épületében. Az idő azonban ennek ellenére nem állt meg. A történelem pedig némiképpen valóban ismétli önmagát. Mindaz pedig, ami történt – illetve továbbra is történik – csak korunk egy újabb, tragédiába illő komikus eseménye.
