Szeptember 14-én volt öt éve annak a történelmivé váló eseménynek, amikor csődbe ment a Lehman Brothers befektetési bankház. Előtte évszázadokon át számos pénzintézet és vállalkozás ment már csődbe, ez az eset azonban azért kerül be a történelembe, és valószínűleg a jövőben minden valamirevaló közgazdasági szakkönyvbe is, mert – ma már így tudjuk – ez volt az emberiség történelmének eddigi legnagyobb globális világgazdasági válságának kezdete. Azóta jóformán mással sem foglalkozik a szakirodalom, mint az okok és következmények, valamint az összefüggések boncolgatásával. Sokan és sokféle véleményt fogalmaztak már meg a válságról. Az erkölcstelenség, a mohóság, a kapitalista modell tökéletlen volta, a szabályozás megléte vagy éppen hiánya, a téves pénzügyi manőverek egyaránt szerepelnek azok között az okok között, melyeket az egyszerű halandók, de Nobel-díjas közgazdászok egyaránt gyakran említenek. Pénzügyi válsággal kezdődött minden. Bankok, pénzügyi szolgálatok, takarékszövetkezetek mentek tönkre, illetve „dőltek be”, ha az azóta elterjedt terminológiát használjuk. Mivel hasonló méretű válság legutóbb 1929-ben söpört végig a világon, az elemzéseikben sokan egészen onnan indítják az oknyomozást. Már akkor is látszott, hogy a pénzügyi szabályozással valószínűleg gond van, illetve annak hiányosságai súlyos, negatív következményekkel járnak. Ezért közgazdászok javaslata alapján az Amerikai Egyesült Államok kongresszusa elfogadta a Glass Steagall-törvényt, amit Roosevelt elnök is szentesített, és ami a pénzügyi piacok reformját eredményezte. A törvény létrehozta a szövetségi betétbiztosítási alapot, illetve teljesen szétválasztotta a kereskedelmi banki és a befektetési banki tevékenységet.
A törvény értelmében nem lehetett idegen, össze nem függő pénzpiaci termékekből összecsomagolt derivátumokat piacra bocsátani. Elég szigorú rendelkezésnek számított, folyamatos volt a nyomás a megszüntetése érdekében. Az amerikai törvényhozás 1999-ben a Gramm–Leach–Bliley-törvény elfogadásával szüntette meg, amit Clinton elnök írt alá. Sokan ezt tartják a későbbi bajok, a 2008-ban kitört válság legfőbb okozójának. Lehetővé vált ugyanis az össze nem függő pénzügyi termékek összecsomagolása.
A PÉNZ BÉRLETI DÍJA
A pénz eleve mesterséges dolog, hiszen az emberek a termékek cseréjének megkönnyítése végett találták ki. Akadályozta ugyanis a termékek cseréjét már az „árutermelés hajnalán” az, hogy az egyik embernek szüksége volt ugyan a másik által kínált termékre, annak viszont nem az kellett, amit éppen ő tudott felkínálni. Kutatások szerint kezdetben halpikkelyeket, kagylókat, egyéb „univerzálisnak tűnő” tárgyakat kezdték használni a csere közvetítésére. A dolog azonban csak akkor működött, ha mindenki elhitte, hogy valódi érték áll mögötte. Később jöttek rá, hogy a kialakult pénz önmagában is egy eladható termék, akár úgy, hogy akinek van belőle több, az kölcsönadja a másiknak, de a kölcsönnek, a pénz bérletének is ára van, amit kamatnak nevezünk. A pénzügyi folyamatokat valamilyen szinten biztosan szabályozni muszáj. Nem új keletű azonban a vita azzal kapcsolatban, hogy milyen legyen mindez. Gyakran emlegetnek összeesküvés-elméleteket, évszázadok óta fennálló pénzügyi háttérhatalmat, melynek célja a világuralom, amit nem fegyverrel, hanem a pénz hatalmával próbál megvalósítani, a fegyveres konfliktusok háttérből történő kirobbantása és szítása pedig csupán egyik eszköze céljai megvalósításának.
A második nagy világégést a 29-es nagy válság előzte meg. Sokan úgy vélik, maga az a válság is csak a hatalmas pusztítással és rombolással járó háborúval ért véget. Az Egyesült Államok pedig már a háborút megelőzően ellenőrzés alá vonta a pénzügyi szektort. A bankok szigorúan meghatározott feltételek mellett alakíthatták csak pénzügyi politikájukat. Az 1970-es évek végén újra domináns lett az a neoliberális elképzelés, hogy káros mindenféle korlátozás a pénzügyi piacokon, szabadjára kell engedni a folyamatokat, a piaci mozgások önmagukban is mindent szabályoznak majd úgyis. A későbbi fejlemények egyébként érdekes módon akár az állítás helytállóságával is magyarázhatóak, hiszen a pusztító válság valóban felfogható úgy is, mint a szabad piaci mozgásokból kialakuló önszabályozási kísérlet. A piac végül tényleg helyrerakja a dolgokat, de a „láthatatlan kéz” vakon cselekszik, tönkretesz mindent, a válság eltorzult viszonyai között az eredetileg életképes vállalkozások is tönkremennek, ami szaknyelven szólva kollaterális kárnak tekinthető. Mindez azonban sovány vigasz azoknak, akik mások felelőtlensége miatt mentek tönkre, és azoknak a néptömegeknek is, akik a válság terhét a vállukon viselik.
MARXNAK LESZ IGAZA?
Olyan véleményeket is hallani, hogy szó sincs semmiféle világválságról, egyszerűen csak hol egyik, hol másik ország kénytelen gazdasági gondokkal szembenézni, ami a piacgazdaság ciklikus mozgásainak következménye csupán. Olyan fázishoz értünk, amikor a végsőkig kiélezett verseny körülményei között hullámzó és bizonytalan időszakok váltják egymást, a gazdasági növekedés idei-óráig tartó kedvező tendenciáit pedig általában gyorsan felváltja a dinamizmus lefékeződése. A folyamatok megmagyarázása és definiálása nem könnyű feladat, ráadásul a közgazdaság-elmélet is éppen egy komoly krízist él át, de úgy is fogalmazhatunk, hogy nem krízis ez, csak átalakulóban van. Nem zárható ki azonban, hogy azoknak lesz igazuk, akik azt állítják: egy mélyebb paradigmaváltás előtt állunk. Ma ugyanis még mindig ott tartunk, ahogyan Adam Smith – akit a klasszikus közgazdaságtan atyjának tartanak – 1776-ban megjelent művében megállapította: mindenki az önérdeke szerint cselekszik, ám ezek eredőjeként megvalósul a közjó, ha a „láthatatlan kéz”, a piac jól működik. A pék nem azért süt kenyeret, hogy nekünk örömet szerezzen, hanem hogy gazdagodjon, de ha mindenki így tesz, akkor gazdagodik mindenki, és működik a dolog. Ennek azonban az a feltétele – Smith szerint is –, hogy semmi ne torzítsa a piaci mechanizmusokat, az állam maradjon ki a gazdaságból. A XX. században Schumpeter osztrák közgazdász is azt hangoztatja, hogy csak akkor fejlődik egészségesen a gazdaság, ha működik benne a „teremtő pusztulás”, vagyis a piac kíméletlen szelekciós mechanizmusa. Keynes viszont ezzel szemben már az 1920-as években kifejti, hogy a kontrollálatlan piacgazdaság valóban a már Marx által is megjósolt pusztulás felé halad, mert nem képes csillapítani a ciklikus fejlődés válságait.
Az újabb korban Gerald Silverberg francia közgazdász szerint a közgazdaságtant a „kemény” természettudományok és a „puha” társadalomtudományok között félúton helyezhető el. A közgazdaságtan matematikához fűződő viszonyát is hasonlónak látja. A közgazdaságtan matematikai megalapozottsága ma már jóformán a fizikáéval vetekszik, másrészt az empirikus tapasztalatok végkifejletét, elméleti hátterét ma sem tudjuk nagy biztonsággal meghatározni.
