2024. április 24., szerda

Pásztor István október 23-ai ünnepi beszéde

Tisztelt ünneplő Közösség, Hölgyeim és Uraim!

Ma, 1956. október 23-ra emlékezünk. Egy pillanatra gondolkodjunk el azon is, miért ünnepeljük mi, itt, a Vajdaságban 1956-ot, miért emeltettünk mi, elsőként a határon túl, köztéri szobrot Palicson, a forradalom 50. évfordulóján.

És miért, hogyan van az, hogy a mai ünnepi műsor alkotói, akik alig húszévesek, a korabeli visszaemlékezések, vallomások bűvkörébe kerülve készítették a darabot, ünneplik ’56-ot. A válasz mindezen kérdésre bennünk van.

Tisztelt ünneplő Közösség!

Október 23-a a Szabadság napja! ’56-ra emlékezünk, amikor ritkán látható monumentalitásként egységbe kovácsolódott a Nemzet. A szabadság eszménye, a szabadságvágy elsöprő ereje kovácsolta össze. És mindenek előtt az állami terror, az önkényuralom, a besúgáson, megfélemlítésen és hazugságokon alapuló rendszer elsöprésének szándéka. A szovjet csapatok kiutasítása, az egypárti- és tanácsrendszer felszámolásának követelése, a független érdekképviselet kialakítása, az önkormányzatiságnak, a szólás-, gondolat- és vallásszabadságnak a biztosítása. Ezek voltak a Forradalom hívó szavai. Pontosabban azok az emberi szándékok, óhajok, eszmények, amelyek a zsarnokság eltörlésével követeltek maguknak teret, levegőt, napfényt, kibontakozást. 1956-ban az akkori magyar társadalom kimondta: nem kér többet mindabból, ami egy évtizede nyomorítja, nem tudja tovább elviselni, nem tűri, elsöpri. Másmilyen világot akar magának építeni. A szabadság világát, amely az ismert, az imént felsorolt elveken nyugszik.

Tisztelt ünneplő Közösség!

A tizenhárom nap eseményei, különösen a budapestiek, közismertek. Sok hősnek és mártírnak a nevét is tudjuk. Emléket állítottunk nekik, kegyelettel őrizzük emléküket.

Tudjuk, sokan a földönfutó sorsát választották, mert az is ígéretesebbnek tűnt számukra, mint az üldöztetésekkel és terrorral beköszöntő visszarendeződés. De kevesebbet tudunk és kevesebbet beszélünk az akkori vidék szerepéről, különösen a dél-alföldi, a szegedi események meghatározó fontosságáról. Arról, hogy a szegedi egyetemi ifjúságnak mennyire meghatározó szerepe volt a budapesti események kirobbanásában. És keveset beszélünk a névtelen hősökről, azokról, akik nem menekültek el, hanem otthon maradtak, magukban őrizték a gondolatot, szándékot, tapasztalatot. És élték a maguk életét, miközben évtizedeken át az események hivatalos megítélése alapján a saját országuk imperialista bérencnek, klerikális reakciósnak, horthistának és nyilaskeresztesnek bélyegezte meg őket. Tíz- és százezrüket. Ők, a névtelen hősök, ők suttogták, MUK: Márciusban újra kezdjük. Ők őrizték meg magukban a reménykedés szikrájaként a rendszerváltás óhaját, gondolatát, esélyét. Pótolva mulasztásunk, ma emlékezzünk rájuk, a sokaságot alkotókra, a névtelenekre, akik nélkül nem lett volna forradalom, akik nélkül soha nincs nagy közösségi teljesítmény.

Tisztelt ünneplő Közösség!

Ismerik az állítást, a szabadság összeköt! Jelmondatként, plakátszövegként suhan el szemünk előtt, érinti tudatunkat. Olyan egyértelműnek, magától értetődőnek tűnik. Pedig, ha picit odafigyelünk rá, kiderül, rétegezett üzenetet hordoz. Első pillantásra úgy tűnik, az az üzenete, minél nagyobb a szabadság, annál közelebb kerülünk egymáshoz. Pedig tudjuk, tapasztaljuk, ez nem éppen igaz. Sokszor épphogy a fordítottját éljük meg. Minél nagyobb a szabadság és a jólét, annál nagyobb az elmagányosodás. Emberi és közösségi értelemben is. De hát akkor miként kell értelmeznünk, hogy mégis igaz legyen? Talán úgy, hogy a szabadság hiánya, a szabadság kivívásának óhaja az, ami összeköt.

A lehetséges értelmezésnek csakis ez a rétege az igaz. A szabadság hiánya, a szabadság kivívásának óhaja köt össze! Az, hogy egy közösség mennyire összetartó, attól függ, mennyire képes újra és újra megfogalmazni a szabadság kiteljesedésével kapcsolatos szándékát. Mennyire képes újra és újra megújulni, önmaga szabadságát, önmaga kiteljesülését kutatva. Ránk, vajdasági magyarokra sokan elismerően mondják, összetartóak vagyunk, sokak sajnálatára és bosszúságára sokunknak sikerült összefognunk. Hát persze, hogy sikerült, hiszen megújuló erővel fogalmazzuk meg szándékainkat, melyek a szabadságunk kiteljesedésének célkitűzései.

Tisztelt ünneplő Közösség!

Magyarországon mostanában gyakran elhangzik a nemzeti oldalon az az állítás, hogy napjainkban is szabadságharcot kell vívni! Ennek hallatán, a másik oldalon, a liberális baloldalon, mindig felhördülés a válasz, merthogy ők csakis az általuk, önmaguk érdekében vezetett szabadságharc szabadság jellegét tudják elfogadni. Vajdasági magyar nyelvre is lefordítva a felhördülők mondatait: a nemzeti érdek megvalósításának vágya egyenlő a nemzeti önbezárkózással, önmegsemmisítéssel.

Ahhoz már hozzászoktunk, hogy ugyanezeket a bezárkózásra, önmegsemmisítésre vonatkozó mondatokat ,,aggódó” vajdasági magyar értelmiségiek is folyton elmondják, az utóbbi időben Kárpát-medencei elvbarátaik segítségével. Viszont mára már oda jutottunk – valószínűleg mert kifulladtak –, hogy a többségi oldalon keresnek szövetségeseket, már csatárláncban támadnak: kérdi tőlem tegnap az újságíró: nem gondolom-e, hogy elszigetelődéshez vezet például az, hogy az Újvidéki Színház mindig csak magyar nyelven játszik. Mennyivel jobb lenne, ha több nézőt vonzva, a darabok legalább fele szerb nyelvű lenne! Alig kaptam levegőt! Aztán kérdeztem, tudja-e, hogy nem csak az Újvidéki Színházban, a magyar nyelven előadott darabok, európai nagyvárosi standardok szerint, feliratozva követhetők. Nem tudta! Mikor meg azt kérdeztem, vajon miért nincsenek az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban a darabok magyarul, szlovákul, románul feliratozva, akkor már dadogott. És szó nélkül maradt, amikor azt kérdeztem, az ő logikáját követve, a bezárkózás elleni harcban nem gondolja-e, hogy a Szerb Nemzeti Színháznak is kellene magyarul, románul, szlovákul játszania?

És mindez velünk történik, itt és most, a Vajdaságban, az érdeklődés újvidéki szerb újságíró érdeklődése, akinek az újvidéki magyar értelmiségi súgta a kérdéseket.

Ennek tükrében kérdem, van-e megalapozottsága a szabadságharcnak? Az értelem győzelemre vitelének, a butaság legyűrésének!

Tisztelt Ünneplők!

Manapság gyakran ostoroznak minket Temerinből, az ottani székhelyű pártból azzal, hogy hova kell raknunk a lécet, milyen magasra kell raknunk, ne rakjuk annyira alacsonyra – mondják –, ne legyünk megalkuvók!

Majd ők megmondják, milyen magasra kell rakni a lécet! Aztán mi ugorjuk át. Ők felrakják, mi meg ugorjuk át. Merthogy ők már tizenöt éve nem kaptak legitimitást ahhoz, hogy akár Belgrádban, akár Újvidéken a parlamenti politizálás tartán pályáján szöges cipőt húzzanak, döntsenek a magasságról, nekirugaszkodjanak és megpróbálják. Ország-világ szeme előtt. Vagy talán a másik lécezésre, a tetőfedésre gondolnak? Rendben! Beszélhetünk a politikáról, a közösségi érdek érvényesítéséről, mint lécezésről, mint a tetőfedés alapjáról, de akkor azt kell mondani, a lécezést csak úgy szabad megcsinálni, hogy a lécre cserepet akasszunk, mert ha meztelen marad, idővel elrohad, aztán beszakad. Mifelénk az ácsok a lécet úgy rakják, hogy be tudjuk fedni a fejünk felett levő tetőt.

Sem a házépítésben, sem a politikában nem célunk az eget lécezni és deszkázni, hanem a fejünk felett levő tető megépítése és a talpunk alatt levő föld megvigyázása lebeg a szemünk előtt. Ez is hozzá tartozik a szabadságharc aktuális kérdéseihez.

Meg az is, Hölgyeim és Uraim, hogy nem csak az ’56-ot megelőző időben volt gyakorlat a mószerolás, feljelentés, mocsokdobálás, hanem itt nálunk sajnos ma is felütötte a fejét a jelenség.

Azok, akik tőlünk féltik a vajdasági magyar emberek személyiségi jogait a szerb írott sajtón keresztül közölt nyílt levéllel mószerolnak, vádaskodnak. A remény elnevezés mögé bújva elbizonytalanítják, megfélemlítik az embereket. És mindezzel párhuzamosan inkognitóban, primitív módon, álnevek mögé bújva, a szájber-világból szórják a mocskot. Azt remélik, ez majd helyettesíti politikai rátermettségük hiányát, a valós politizálást. De tévednek!

Igaz ugyan, hogy a vaskos megjegyzéseken, közönséges gúnyrajzokon, montázsokon mindenki jót nevet, de mindenki tudja, hogy ennek semmi köze a politikához, az érdekképviselethez, és ettől nem fognak szombat éjjel kevesebb gyereket megverni.

Azt hiszik, ezzel meg tudnak állítani bennünket, el tudnak bizonytalanítani minket, el tudják bizonytalanítani az embereket, zavart tudnak kelteni. Talán ez is a feladatuk. Most a választási szándék kinyilatkoztatását és a vajdasági magyar választói névjegyzékbe való feliratkozást elősegítő folyamatban, aztán meg minden másban, amiben éppen kell. Hazugságokkal, mószerolásokkal, alattomossággal és mocsokkal.

Szeretném határozottan kijelenteni: Nem riadunk vissza, nem hőkölünk meg, nem állunk le, nem tunyulunk a szintjükre. Sem az elszigetelődésünk miatt aggódók és önkéntes segédaggódók, sem a lécezők, sem a mószeroló mocskolódók szintjére.

Csak azt képviseljük, amiről meggyőződésünk, hogy a Közösségünk érdeke, nem kergetünk politikai délibábokat, nem csatlakozunk a belterjes rendeltetésű politikai nagyotmondást művelők sorához, nem kívánunk ennek a kórusnak se karénekese, se szólistája lenni. Nem csinálunk semmi olyant, se most, se máskor, ami törvényellenes és tiltott lenne. De mindent elkövetünk, hogy szolgáljuk a közösségünket, segítsük az embereinket, attól függetlenül mennyi rágalommal illetnek minket és mennyi mocskot szórnak ránk.

És mindez persze nem csak vajdasági magyar–magyar viszonyban értendő, hanem az itthoni, többségi politika irányában is. Az építésben kívánunk mindenki partnere lenni, de nem lehet minket megfélemlíteni és eltántorítani, sem szoborlopással, sem szerzett jogaink csorbításával, sem a számunkra fontos kérdések lesöprésével.

A Vergődő madár ellopásakor, ami – tudjuk –, nemcsak lopás, hanem kegyeletsértés és gyalázat, különös politikai üzenet és arcon csapás, hogy még mindig nincs Kormányrendelet a kollektív bűnösségen alapuló közigazgatási döntések hatályon kívül helyezéséről. Technikai kérdés, mondják, de halasztása és mulasztása politikai üzenet. És politikai üzenet az a vesszőfutás is, amiben az általános iskolák és sok kulturális intézmény alapítói jogainak átvétele ügyében részünk van. És nem feledkezhetünk meg az önkormányzati média privatizálásának újra felvillanó veszélyéről. No meg a gazdasági, szociális ügyekről, a közbiztonságról, a pénzek visszatartásáról, a vajdasági térség kiszipolyozásáról.

Szabadságharcunk terepe ez, amely október 23-án közös megemlékezésre, a mindennapokban közös erőfeszítésre, csatára szólít mindannyiunkat.

Tisztelt ünneplő Közösség!

Ma, a szabadság napján, a szabadság összekötő erejében bízunk, azt remélve, közösségünk megerősödésének reménye ad erőt a mindennapok harcához. Az egyéni és közösségi szabadságharchoz. Merthogy az átalakuló, kibicsaklott, egyensúlyát kereső világban nekünk is állandóan egyensúlyoznunk kell, hogy talpon maradjunk. Ehhez adjon a mai ünnep erőt, önbizalmat és kitartást. Meg szerencsét.
Isten éltesse a Nemzetet! Isten éltesse a vajdasági magyar Közösséget!