Az ember társas lény. Civilizációnk kialakulásának egyik alapvető feltétele volt, hogy őseink különféle közösségekben éltek. Az együttélésnek vannak hátrányai is, de nyilván megszámlálhatatlanul több az előnye. Megfigyelhető, hogy a jól szervezett társadalmak a sikeresebbek, az emberek pedig jobban élnek és elégedettebbek. Persze nem lehet általánosítani, hiszen vannak jól szervezett, sőt „túlszervezett” társadalmak is, melyekben az emberek elidegenednek egymástól, nem érzik jól magukat. A jól szervezettség nem mindig jelenthet csak pozitívumokat, hiszen pl. egy diktatúra vagy egy tekintélyelvű állam is lehet jól szervezett. A feljegyzések szerint bizonyos gondolkodók már az ókorban is sokat töprengtek azon, miként kellene egy jól működő államot felépíteni. Arisztotelész feljegyzéseiben találkozhatunk már olyan megállapításokkal, melyek szerint az államhatalmat a közjó érdekében kellene gyakorolni. Úgy vélte azonban, hogy mellékes momentum, hogy eközben egy, néhány vagy sok, esetleg az összes ember gyakorolja a hatalmat, illetve szólhat bele a döntéshozatalba. Végül olyan következtetésekre jut, hogy előnyösebb, ha csak egy vagy néhány személy kezében van a hatalom, mert így könnyebb a döntéseket meghozni, jobban működik a döntéshozó mechanizmus. A 16. században született angol filozófus, Thomas Hobbes szerint a polgárháború az emberi együttélés természetes állapota. Ebben az állapotban állandó harc folyik: mindenki harca mindenki ellen. Az emberek állandó félelemben és rettegésben élnek: „örökös félelem uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az emberi élet magányos, csúnya, állatias és rövid.” Ezért indokolt, hogy az emberek létrehozzanak egy korlátlan főhatalmat, amely bármit jogosan megtehet alattvalóival addig, amíg képes a belső béke és köznyugalom szavatolására. Az állam Hobbes szerint egy mesterséges személy, amelyre minden egyén átruházza jogait, ha az a védelmüket szavatolja. Az állam megtestesítője az uralkodó, tagjai: az alattvalók. Jean-Jacques Rousseau, a felvilágosodás korának egyik meghatározó gondolkodója szerint, ha az eredetileg független emberek kölcsönösen lemondanak minden jogukról egy egymással kötött társadalmi szerződéssel, akkor létrejöhet egy mindenki érdekében tevékenykedő főhatalom. Rousseau alapvető különbséget látott a társadalom és az emberi természet között. Szerinte az ember a természetből fakadóan jó, a társadalom az, ami elrontja. A társadalmat mesterségesnek látta, és úgy tartotta, hogy a fejlődése az emberi jólét ellen hat.
A későbbi korok filozófusai azt is megállapították, hogy a többség uralma éppen olyan zsarnoki lehet, mint a kisebbségé. Ezért van szükség bizonyos kisebbségvédelmi intézményekre, hogy a főhatalom azért mégse tudjon bármit megtenni. A demokratikusnak mondott és hitt, ciklusosan ismétlődő választásokon alapuló társadalmi berendezkedés sem nevezhető korántsem tökéletesnek. Már régóta ismert ugyanis, hogy a választási kampány nem a közösség szempontjából legkedvezőbb lehetőség kollektív kiválasztását célozza meg, hanem lényegében a meggyőzési technikák versenyéről van szó csupán.
A KIVÉTEL ERŐSÍTI A SZABÁLYT
Gyakran képezi vita tárgyát jeles szakemberek, de egyszerű emberek között is, hogy a stabil és folyamatos gazdasági fejlődés szempontjából milyen társadalmi berendezkedés a legelőnyösebb. Az alapvető kérdés az ilyen viták esetében pedig az: mi jobb a növekedés számára? Vajon a diktatúra, a diktatórikus elemeket sem nélkülöző, erőskezű irányítás, vagy éppen ellenkezőleg, az egymással versengő érdekek pluralizmusa a kívánatosabb forma? Az új eszmék iránti nyitottság, az új politikai szereplők esélyegyenlősége hozzájárulhat-e egy olyan társadalom kiépítéséhez, melyben az emberek jól érzik magukat és a gazdasági fejlődés is töretlen. Az utóbbi évtizedekben a közgazdászok a politika területének tanulmányozására is kiterjesztették a piac vizsgálatára kidolgozott hagyományos elemzési eszközeiket. A kormányok politikája és a gazdasági kilátások közötti kapcsolat vizsgálata ma már a társadalomtudományok egyik leginkább tanulmányozott kutatási területének számít. Ez a viszonylag új tudományterület a közösségi döntések elmélete elnevezést kapta a magyar nyelvterületen. Ránézésre vagy a felületes szemlélő számára úgy tűnhet egyébként, hogy a klasszikusnak mondott demokráciák esetenként nehézkes döntéshozatali módszerei nem kedveznek a gazdasági fejlődésnek. Gyakran emlegetik példaként Kínát, ahol egy viszonylag kemény és merev kommunista diktatúra keretében sikerült szédületes gazdasági eredményeket produkálni.
Ha azonban módszeresen vizsgáljuk a történelmi bizonyítékokat, akkor azt látjuk: a tekintélyelvű politizálás hosszú évek átlagában kevesebbet hoz a növekedés számára, mint a demokratikus berendezkedés. Minden autoriter országra, mely gyors növekedést tudott produkálni, több olyan is jut, amely kudarcot vallott gazdasági szempontból. A történelmi tapasztalatok is azt mutatják egyébként, hogy a diktatúrák bukását nem elsősorban az emberek nagyobb szabadságjogok iránti vágya, hanem a gazdasági kudarcok okozzák.
A demokráciák nemcsak a hosszú távú növekedés tekintetében hagyják le a diktatúrákat, hanem számos más vonatkozásban is. Bizonyítottan nagyobb gazdasági stabilitást mutatnak például a ciklikus kilengésekkel szemben, de ellenállóbbak a külső körülményekre visszavezethető sokkhatásokkal szemben is. Ezzel ellentétben viszont az autoriter rezsimek hosszú távú tevékenysége végül általában olyan bizonytalan gazdaságot von maga után, mint amilyenné válik maga a politikai rendszer is egy idő elteltével. A kialakuló gazdasági potenciál ugyanis az ilyen rendszereken belül nagyrészt egy-egy politikai vezető erején vagy csupán ideiglenesen ható, kedvező körülményeken alapszik. A tapasztalatok szerint azonban a folyamatos gazdasági innováció végül elmarad, majd pedig lemaradás tapasztalható. Első ránézésre Kína ez idáig valóban kivételnek látszik. Az utóbbi 40 évben az ország rendkívül jó gazdasági teljesítményt mutatott, annak ellenére, hogy a kommunista diktatúra semmit sem „puhult”. A 70-es évek politikájához képest máig végrehajtottak ugyan bizonyos fokú demokratizálás, a Kommunista Párt azonban szilárdan fenntartja a diktatúrát. A szédületes gazdasági fejlődési tempó ellenére a lakosság egy része még mindig viszonylagos szegénységben él. Elemzők szerint – de nyilván a kommunista vezetőknek is vannak hasonló információik – a szabadságjogok korlátozásának van egy bizonyos tűréshatára, de a nagy tömegek a gazdasági eredményeket a saját életszínvonaluk emelkedése révén is érzik, elsősorban ezért nem lázadnak. A hatalmas ország példája viszont arra csábíthatja más országok politikai vezetőit, hogy azt szuggerálják a választópolgároknak: egy tekintélyelvű rendszer felépítése szavatolhatná a gazdasági felemelkedést.
