Többször jártam már Észak-Olaszországban, igaz, zömmel csupán futólag, ennek ellenére nem igazán tudom, mi vett rá, hogy újra elmenjek Velencébe. Bizonyára az, hogy Velencéből soha nem elég. Most, hazaérkezésem után is úgy érzem, nyomba indulhatnék vissza, pedig igencsak belefáradtam az utazásba. Eddig ugyanis csoportos utazáson még nem vettem részt, így a következőkben inkább a társasutazás élményeire kívánok összpontosítani, természetesen a meglátogatott helyekről is beszámolok. Szerény hozzájárulásként a gazdag magyar utazási irodalomhoz.
Otthonunk, az autóbusz
A kényelemhez szokott utazónak eleve vásik a foga az utazási irodák azon gyakorlatától, hogy a klienseket egész éjszaka fuvarozzák, majd másnap egész nap loholtatják, és majd csak második nap este cuccolhat le a szállodában. Viszont, ha utána gondolunk, ez így logikus. Csak kényelmetlen. Este gyülekezünk a járműnél, a poggyászt a sofőrök könnyedén elhelyezik, az úti kísérő listáról olvassa, ki melyik ülést foglalhatja el. A buszban térdig érő sötétség, az ülések számozása nem látszik, óriási a kavarodás. Annyi durcás arcot viszont talán még nem is láttam, mint most, amikor mindenki szembesült ülőhelyével. Aki az emeleten kapott helyet, az a földszintre kívánkozott, és fordítva. Egy házaspár lekönyörögte magát az emeletről, és a legjobb helyet kapta, üléseik előtt asztal állt, kincset érő helybőséggel. Csakhogy háttal a menetiránynak. Az asszonyka filmre illő, vagy bár pszichológusok által tanítható arckifejezéssel nyomatékosította elégedetlenségét, duzzogó, makrancos, elkeseredett és kétségbeesett volt egyszerre, meg igencsak agyafúrt, mert hamarosan a vezető mögötti ülésen táborozott le férjével, és kotlóstyúkként vette birtokába a helyet, ami napokig otthona lesz majd.
Az külön mese, hogy ki mit csomagolt az útra. Az előttem ülők például egyebek mellett kispárnát, takarót, kesztyűt, mert hát Szlovéniában hideg lesz. Csakhogy a busz légkondicionált. Ennek ellenére, amíg a nejemmel rövid ujjúban virrasztottuk át az éjszakát, a látókörünkbe esők közül négyen pokrócokba bugyolálták magukat.
A buszon minden a kényelmet szolgálta, hifi, videó, időzített légfrissítő, szemetes-zacskók, hűtött üdítők, különféle teák és kávék. Csak éppen kényelmetlen volt. Az ülések keskenyek, túl közel egymáshoz, a sorok között alig lehetett elmenni. Valamikor másmilyenek voltak azok a buszok, amelyeken még én utaztam. Azokból viszont hiányoztak az említett szolgáltatások. Szerencsére a sofőrök percnyi pontossággal háromóránként félórás pihenőt tartottak, kinyújthattunk az ülésben elgémberedett tagjainkat.
Két világ határán
Először a szerb, majd a horvát határt léptük át. Mindkét helyen az útlevélvizsgálók följöttek a buszra, személyesen vették át az útleveleket, amelyeket utána a bódéjukban lepecsételtek, majd visszaadták az útvezetőnek. Mosolyogtak, kedvesek, szívélyesek voltak, tréfálkozni is lehetett velük. A szlovéniai belépés közel sem volt ennyire idillikus. Már a határátkelő is eleve illúzióromboló, hatalmas, szürke erődítményre hasonlít, ami talán egy esetleges megszállás kísérlete során hadsereget is képes lenne megállítani. A hangulatot emelte az éjszaka sötétje és a gyér megvilágítás sejtelmessége. Itt bizony a police leparancsolta a társaságot a buszról, sorba állította, és egyenként léptünk be az útlevélkezelő-helyiségbe, ami néhány hónappal ezelőtt számunkra még az unió kapujának számított. (Időközben Horvátország is csatlakozott.) Hát, ez a kapu mára bizony eléggé lerongyolódott, inkább hasonlított egy lepusztult vasúti restire: az utazó úgy járult az oltári szentség, bocsánat, az útlevélkezelő őhatalmassága elé, hogy valami ragacsos szörppel leöntött és rágógumi-maradványokkal tarkított linóleumon tiporva egy vaskorlát szorítása vezeti – mint sertést a vágóhídra – a hivatali fülke elé, ahol a hatalma tudatában pöffeszkedő policáj szótlanul, fapofával veszi el az útleveleket, bedugja a leolvasó masinába, és már adja is vissza. Amíg az utolsó külföldre merészkedő szerbiai állampolgár a buszból elé nem járult, a többiek nem hebehurgyáskodhattak, hanem türelemmel kellett várakozniuk a terem végében. A mennyezeten esztétikus világítótestek sorjáztak, a zombori városháza illemhelyén is ilyenek vannak, csak azok világítanak, itt a húszból csak három. A falak mentén néhány kiszuperált iskolapad a hozzá való székekkel, persze a fal és a pad között elhelyezve, nehogy valaki leüljön, meg egy kurta sor moziszék, amít bizonyára Kontra Ferenc River of No Return című elbeszélése laskói mozijából sodort át a szél a horvát-szlovén határra.
Végül vezényszóra elhagytuk a termet, és újra birtokba vettük meleg otthonunkat, az autóbuszt. Innentől fogva azért voltam képtelen elaludni, mert folyton a kafkai helyzet és szituáció járt eszemben, meg az a képzet, hogy nem országhatárt lépünk át, hanem gyűjtőtáborban kötünk ki.
Olaszország előtt az utolsó szlovén töltőállomáson tankoltunk. Már világos volt, és az elképzeléseimet fölülmúló méretű töltőállomáson nyüzsögtek a buszok, kisbuszok egyaránt. Legtöbbjükön a fölirat: Romania–Italia–Spain. A várakozó járművek körött elcsigázott utasok, szegényes öltözékben. Vendégmunkások. Főleg férfiak, de nők is szép számban, apró gyerekekkel. Talán koldusok, mint amilyenekkel majd hamarosan Velencében találkozunk.
(folytatjuk)
