Kedvező fordulat következett be két nagy világválság során is: az iráni atombombával és a szíriai katonai beavatkozás lehetőségével kapcsolatban. Kezdjük az elsővel. „A béke elérhető közelségbe került”, „visszafogott beszéd”, „békülékeny hang”, „óvatos előrelépés” – a világsajtó így értékelte Haszan Róháni iráni elnöknek az ENSZ Közgyűlésének ülésszakán elmondott beszédét. Újdonság volt már az is, hogy elődjének heves Amerika-ellenes kirohanásai és Izraelnek a földről való letörlését követelő beszédei helyett arra koncentrált, hogy eloszlassa a „Nyugat ésszerű aggodalmát”. Azt hangoztatta, hogy Irán nem jelent fenyegetést sem a világ, sem a régió számára, nem akar és nem készít atombombát, „történelmi ténynek” ismerte el még a holokausztot is. Ez a békülékeny beszéd aztán lehetővé tette, hogy a világ visszatérhessen a „kis lépések diplomáciájához”, hogy a bombázással való fenyegetőzés, a szankciók állandó szigorítása helyett lehetőség nyíljon az ország atomprogramjának ellenőrzésére. És ezt a lehetőséget növelte Obama és Róháni telefonbeszélgetése, ugyanis ez volt az első közvetlen kapcsolat a két ország államfője között azóta, hogy Jimmy Carter akkori elnök 1978-ban találkozott a sahhal. Ezzel persze nem oldódott meg minden. Amerikai, de főleg izraeli körökben még mindig arra gyanakszanak, hogy Irán csak időt akar nyerni atombombájának elkészítéséhez. Az iráni mecsetekben a pénteki ima után még skandálják „Halál Amerikára” és az iráni forradalom őrének, a Forradalmi Gárdának a parancsnoka pedig azt hangoztatta, hogy Obamának a beszéd után többet kellett volna tennie. De a katonai beavatkozás lehetősége csökkent.
Még nagyobb megkönnyebbülést hozott a világnak, hogy – legalább egyelőre – kiküszöbölték annak lehetőségét, hogy a már felkészült (négy bevetésre kész romboló egyenként 90 Tomahawk robotrepülőgéppel, és meg nem nevezett számú tengeralattjáró várt Obama parancsára) amerikai haderő bombázni kezdi Szíriát. Ehelyett a Biztonsági Tanács határozatával utasítást adott a szíriai vegyi fegyverek megsemmisítésére, és az ezzel kapcsolatos munkálatok már meg is kezdődtek. Ez a fordulat már azért is megkönnyebbülést hozott, mert a légitámadás beláthatatlan következményekkel járt volna. Nem csupán az amerikai fegyverek kerültek volna közvetlenül szembe az orosz fegyverekkel. (A Nyezaviszimija Gazeta orosz napilap arról cikkezett, hogy Oroszország korszerű közép- és nagy hatótávolságú rakétavédelmi rendszerekkel fegyverezte fel Szíriát.) Fennállt annak veszélye is, hogy nemcsak Szíria, hanem Irán is beváltja fenyegetését, és „katonai csapást” mérnek Izraelre. A megkönnyebbülést csak fokozta még két körülmény. Az egyik: a világ már megtanulta, hogy a közel-keleti diktatúrák megdöntése nem egyszerűen a demokrácia diadala, hanem annak a lehetőségnek a felrémlése is, hogy még szörnyűbb diktatúra, vallási rémuralom, vagy – jobbik esetben – a káosz kerekedik felül, tehát nem tudni, hogy Szíriában kinek kell segíteni. A másik: győzött a világ népeinek békevágya, amely a katonai beavatkozás elleni tüntetésekben és abban jutott kifejezésre, hogy a közvélemény-kutatási adatok szerint még az amerikaiak többsége is a katonai beavatkozás ellen volt. Németország és Olaszország ellenezte a katonai beavatkozást, a brit parlament pedig visszautasította az ország részvételét benne, úgy hogy az amerikai katonai akciót már csak Franciaország, Törökország, Szaúd-Arábia, (még a szíriai lázadók másik szövetségese, Katar is ellene volt) és az Egyesült Arab Emírségek támogatták.
Három körülmény segítette elő ezt a kedvező fordulatot a világpolitikában. Először is szertefoszlott két illúzió. Az egyik annak illúziója, hogy az USA egyetlen porondon maradt szuperhatalomként hatalmas katonai erejével, időnkénti lecsapásokkal. Ennek a lehetőségnek állandó készenlétben tartásával maga is képes megőrizni a világrendet. Az olyan rendet, amely a bevetés veszélyének elkerülésére elejét veszi a tömegpusztító fegyverek terjedésének, megbünteti a világot fenyegető rendszereket és a nemzetközi szabályok megsértését, érvényt szerez az emberi jogoknak, sőt elejét veszi annak is, hogy egy rendszer példátlan kegyetlenséggel lépjen fel saját polgárai ellen.
Ehhez kapcsolódik a másik illúziónak a szertefoszlása, annak beigazolódása, hogy nagyon korlátozott hatású az az egyetlen eszköz, amelyet az amerikaiak a fenti szerep betöltése érdekében eddig bevetettek: a katonai beavatkozás, egy-egy országnak a katonai megszállása. Az történt ugyanis, hogy az USA-nak 6300 katona halálába, 46 ezer megsebesülésébe és kb. 3000 milliárd dollárjába került két háború – az iraki és az afganisztáni –, közülük az utóbbi az ország eddig leghosszabb háborújának bizonyult. Közben egyik háború sem érte el a kívánt eredményt. Irakban nemcsak az maradt meg, hogy továbbra is a diktatúra és a káosz között kell választaniuk, de még azt sem érték el, hogy a kivonulás után Amerika-barát rendszer maradjon: Irán Irakon át zavartalanul segíthette a szíriai rendszert. Afganisztánban pedig ott tartanak, hogy a tervezett kivonulás utáni békét csak úgy tudják elképzelni, hogy alkudoznak az ősellenséggel, a tálibokkal.
Az említettek mellett az enyhülésben szerephez jutott két országnak fokozottabb a beleszólása a világpolitikába. Az egyik Oroszország, amely a jelcini káosz felszámolása után ismét magára talált, a másik pedig Irán, amely önálló nemzetközi, elsősorban regionális szerepet akar játszani. Ez már előrevetíti annak szükségességét, hogy az új világrendet az országok valamilyen együttműködésére kell alapozni. De ez már másik téma.
