Az általánosan elterjedt nézettel ellentétben a vadász nem vérszomjas gyilkos, és a vadászat sem atavisztikus állati gyilkoló ösztön puszta kiélése. Mint ahogyan maga az „állati” meghatározás sem megfelelő, hiszen az ember az egyetlen állat, amely gyilkol, és olykor fajtársait sem kíméli. Lásd: ünnepelt hősök.
Az elnépesült és egyre szaporodó állat- meg természetvédő szervezetek túl hangos szószólói szem elől tévesztik a tényt, hogy az első természetvédelmi, a vadászatot korlátozó intézkedéseket éppen maguk a vadászok hozatták meg.
Az első európai nemzeti parkokat – vagy ahogy azt régen Magyarországon nevezték –, véderdőket a nemesi családok vadászsarjai létesítették birtokaikon. Elsősorban az erózió megállítása, valamint az ott élő ritka állatfajok megóvása érdekében. Ezeknek a törekvéseknek a hozadéka volt az uralkodók, majd az állami szervek által meghozott törvények, amelyek ugyanezeket a célokat szolgálták.
Az első vidékünkön is érvényes ilyen jellegű törvény még Könyves Kálmán király nevéhez fűződik, aki szabályozta a vadászatot és a halászatot. A XI. századtól a szabályozás lényegesen változott, a vad űzését korlátozó előírások azonban mindig szem előtt tartották az állományok optimális szinten tartását a környezet változásának függvényében. Ha kellett, adott területen egyes fajok vadászatát akár teljesen be is tiltották.
Ez a gyakorlat az 1883-ban meghozott első vadászati szabályzatban is éreztette hatását. A forradalmian új nézeteket megfogalmazó dokumentum nemcsak a vadfajok vadászidénnyel való védelmét látta elő, hanem a véderdők létesítését is kötelezővé tette a birtokosok számára.
Híres vadászok már a XIX század végén kiálltak és sikeresen lobbiztak bizonyos területek védetté nyilvánítása érdekében. Kiváló példa erre dr. Slavy Kornél, aki az újvidéki Nagyrét madárvilágának védelmére szólította fel az illetékeseket, mondván, hogy a vadászok – akik az adott területen gazdálkodtak – már leállítottak minden tevékenységet a híres gémtelepek területén. Az elöljáróságtól azt követelte, hogy tiltassa be a rét lecsapolását és károsítását. És láss csodát, 1909-ben fáradozása sikerrel járt, meghozták a szóban forgó rendeletet, és még az első világháború után is betartották.
Ma a vadászattal foglalkozó egyesületek az egyetlen szervezett csoport, amely ténylegesen és élesben is tesz a vad, valamint a vadon élő állatok környezetének védelme és fenntartása érdekében, mégis csak ritkán járnak sikerrel. Az általuk telepített erdőket az új tulajdonosok és az elszegényedett polgárok rendre kivágják, a nádasokat, ligeteket a nagyobb bevétel érdekében feltörik, és művelés alá vonják. A mezőgazdaságban olyan vegyszereket alkalmaznak, amelyek hosszú évekre megmérgezik a termőföldet, és a máskülönben életerős fajokat is a kihalás peremére sodorják.
Nem tehetjük, hogy ezúttal is ne szóljunk azokról a vadászati vezetőkről, akik szemet hunynak a védett fajok vadászata felett, sőt puszta haszonhajhászásból törvényt szegnek, és tiltott eszközöket használnak vendégeik vadásztatásakor. Az ilyeneket felelősségre kell vonni és a lehető legnagyobb szigorral eljárni ellenük. Azért, hogy unokáinknak is legyen mire vadászniuk, meg hogy a fejére állt világunkban megóvjuk azt, amit még lehet.
