2024. április 19., péntek

Szabadság is, fegyelem is a repülés

Több mint ötven esztendő sportrepülőzés után Kovács Mihály visszavonult

„Mondád, anyám, hogy álmainkat/Éjente festi égi kéz;/Az álom ablak, melyen által/Lelkünk szeme jövőbe néz./Anyám, álmodtam én is egyet,/Nem fejtenéd meg, mit jelent?/Szárnyaim növének, s átröpültem/A levegőt, a végtelent.” (Petőfi Sándor)

Megvalósult az álma egy nyugtalan lelkű, csintalan kisfiúnak, akit mindig vonzott a magasság. S most, hogy immár 72 évesen visszatekint Kovács Mihály az olykor izgalmaktól, váratlan fordulatoktól sem mentes, több, mint fél évszázados repülésére – újraéli szinte minden pillanatát. Mindjárt hozzáteszi azt is, hogy nagyon szeretné, ha Szabadkán lennének követői, ha a „mélyrepülés” után ismét fellendülne a város szülöttének, Szárits Jánosnak – Ivan Sarićnak – a nevét viselő repülőklub sokszínű tevékenysége a modellezéstől, az ejtőernyőzésen, siklóernyőzésen, vitorlázáson, a motoros-sárkányrepülésen át a különböző képzésekig, a pilótákét is beleértve. Így őrizhetné meg az aeroklub, Szabadka városa a legméltóbban régiónk első repülősének, repülőgép-szerkesztőjének a nevét, aki 113 évvel ezelőtt ezekben a napokban emelkedett fel gépével az akkori lóversenypályáról (a Zorka környéke), ahol volt később is a repülőtér, amíg 1956-ban nem kezdték el építeni Békován a sportrepteret.

Az utánpótlással (Stanyó Tóth Gizella és Kovács Mihály fotó albumából)

Az utánpótlással (Stanyó Tóth Gizella és Kovács Mihály fotó albumából)

Tegyük hozzá: és minden repülősét, akik több ezer órát töltöttek levegőben, öregbítve ezzel is városuk hírnevét. A hanyatlás után jó lenne, ha ismét eredményes évek következhetnének, hogy újra aranysasok röpködhessenek a város fölött. Ez a legrangosabb elismerés, amit a Szerbiai, Repülőszövetség odaítél minden évben a legjobbaknak, a repülési sportágban és modellezésben. Az Aranysas Életműdíjat pedig azok kapják, akik 50 éve aktív repülősök. Szabadkáról ezt a díjat Velimir Bašić neves pilóta és tavaly Kovács Mihály ejtőernyős, vitorlázó, motoros-sárkányrepülős, ejtőernyős és repülésoktató kapta meg. Honnan indult a merészet álmodó, s álmait meg is valósító Magyarkanizsán született kisfiú?

– Völgyesen a tanyavilág szegényes iskolájában Blans (Bús Blans Magdolna) tanítónéni elébe kezdtem iskolába járni, összevont osztályba. A második osztály után Oromon folytattam, mi voltunk iskolánk első, nyolcadik osztályt befejezett nemzedéke. Az elevenebbje közé tartoztam, mindent ki akartam próbálni, felfedezni. Nem volt olyan fa, amit ne másztam volna meg. A háztető kúpcserepein végigmentem bekötött szemmel. Hatodikos lehettem, amikor ejtőernyősöket láttam ugrálni Maglićon. Titokban ekkor fogadtam meg magamban, hogy ejtőernyős leszek. Nem hagyott nyugton a gondolat, egyre az ereszkedő kupolákat láttam magam előtt. Most már elmondhatom: szerelem volt első látásra, s talán marad is örökké a repülés. Csak most már inkább úgy, mint gyerekkoromban, amikor vágyakoztam utána.

Képek, elismerések sokasága tanúskodik a repülésben gazdag életútról. Az órákba sűrített hosszú évtizedek történéseiből csak néhányat tudok kiemelni. Jóllehet egykori ejtőernyős oktatóm visszaemlékezései felérnek az életregénnyel is.

– Veljo bácsinak, közeli szomszédunknak Szabadkán, sokat köszönhetek, Borsos Ferenc ejtőernyőssel együtt nagyban hozzájárult álmom megvalósulásához. Biztatásukra 1960. december 1-jén lettem tagja az 1946-ban alakult Ivan Sarić Repülőklubnak. Az elméleti vizsgákat ejtőernyőzésből kiváló eredménnyel letettem, de elvittek katonának. Így ott volt az első ugrásom, Zomborban, majd Szlovéniába kerültem. Igazi kihívások voltak számomra az éjszakai és a vízre való ugrások. A szolgálatomat rekordszámú ugrással fejeztem be.

Kovács Mihály házában minden a repülést idézi (Stanyó Tóth Gizella és Kovács Mihály fotó albumából)

Kovács Mihály házában minden a repülést idézi (Stanyó Tóth Gizella és Kovács Mihály fotó albumából)

Ma is csak azt mondhatom: Az első ugrás különös élmény, ilyenkor még nem félsz. A későbbieknél, a negyediknél, a hatodiknál vagy abbahagyják a tanulók, vagy megtanulják legyőzni a félelmet. Ezt az önbizalom erősítésével, fegyelemmel lehet elérni. A repülés szeretetével, kitartó munkával nem lehetetlen. Sőt, személyiség-erősítő is lehet.

Szabadkán 1956 őszén hajtották végre az első ugrásokat. Ebben nagy érdeme volt Panto Mušickinak, az aeroklub elnökének, aki abban az időben az Agrokombinát igazgatója volt. Pajo Blešić volt az első szabadkai ejtőernyős, aki levizsgázott, engedélyt kapott, és elkezdte oktatni a leendő ejtőernyősöket. Azokban években népszerűnek számított ez a sport a fiatalok körében. A tanítványa voltam Josip Mačkovićtyal együtt, akivel utána elsőként vizsgáztunk le, engedéllyel. Az ejtőernyősök oktatását 1963-ban vettem át. Tanítványaim közül többen jeleskedtek: Marinka Vuković az első ejtőernyősnő, aki bekerült az országos válogatottba, Momir Janjić a JAT kapitánypilótája lett, Milan Rapajić vitorlázóoktató, Mita Voković Balkán bajnoka, Szűcs Rudolf országos válogatott, az egyetlen szabadkai, aki 2000 ugrást valósított meg, Nenad Dragojlović pilóta, és sokan mások is eredményesek lettek.

Az ejtőernyőzésének egy földetérési térdsérülés vetett véget 1981-ben Tavankúton. De továbbra is hű maradt a repüléshez, vitorlázni kezdett, és a tucatnyi esztendő alatt csaknem 200 órát repült összesen. A sors úgy hozta, hogy az ejtőernyőzés után a szívéhez a sárkányrepülés került a legközelebb.

Kovács Mihály (jobbról) legjobb barátjával, Mirko Sinkovićtyal (Stanyó Tóth Gizella és Kovács Mihály fotó albumából)

Kovács Mihály (jobbról) legjobb barátjával, Mirko Sinkovićtyal (Stanyó Tóth Gizella és Kovács Mihály fotó albumából)

– Ha Aranysassal jutalmazzák a legjobb repülősöket, akkor Aranyéveknek nevezném a Szabadkai repülőklubnak a 90-es évekig tartó időszakát. Nemcsak azért, mert akkor szerettem meg a sárkányrepülést, hanem mert a lehetőség adott volt minden repülést kedvelő fiatalnak, Vajdaság-szerte. Ezért is tudtunk elérni olyan szép eredményeket. Ma minden a pénz függvénye. Csak az űzheti ezt a drága sportot, akinek pénze van, vagy szponzorokat talál.

A Magyarország–Svédország futballmeccset néztem 1986-ban. Még a lélegzetem is elállt, amikor megláttam egy „csodabogarat”, amint a pályára ereszkedik, a labdát hozva. Azon nyomban hívtam a szegedi aeroklubot, és Szűcs Rudival jelentkeztünk a motoros-sárkánypilóta és oktató kiképzésre. Még azon az őszön 1986. október 21-én megalakítottuk a motoros-sárkány szakosztályt. Elsők voltunk Rudival Vajdaságból, akik Budapesten levizsgáztunk. Felkerestem közben Egerben Bordás Zoltánt, és megvettem az első sárkányomat...

Visszatekintve számvetést is készít mindenről. Eredményekről, a repülés hozta barátságokról határon innen és túl. Lélekben azokra is gondol, akik már nincsenek közöttünk.

Vitorlázók között a békovai reptéren (Stanyó Tóth Gizella és Kovács Mihály fotó albumából)

Vitorlázók között a békovai reptéren (Stanyó Tóth Gizella és Kovács Mihály fotó albumából)

– Csapatmunka a repülés, de a felelősség mégis az oktatóé, a repülésvezetőé. Mindig is mondta a néhai Sinković Mirko, sárkányszakosztályunk elnöke, hogy nem tudná vállalni ezt a felelősséget. Ezért követeltem meg a rendet és a fegyelmet a repülés ideje alatt. Egy apró figyelmetlenségnek óriási, emberéletet veszélyeztető következménye is lehet. Repülés után jöhettek a nagy beszélgetések, feloldozó élcelődések, viccelődések. Egymás számlájára is. Elmondhatom 52 év után, hogy komolyabb sérülés, baleset az oktatásom, a gyakorlati kiképzés ideje alatt nem történt. Más kérdés, hogyan dolgoztam fel én a nehéz helyzeteket. De ez maradjon meg csak nekem. Büszke vagyok, hogy sárkányos tanítványaim négyen kaptak Aranysas-díjat: Erdudacz Antal, Szűcs István, Miško.Kuludžić és Rózsa Gábor.

Személy szerint a versenyeknél jobban szeretem az oktatást. Örültem a tanulók fejlődésének, eredményes vizsgázásának, első önálló repüléseinek. Akadtak olyanok is, akiket nem sikerült megtanítani repülni. Nem tudták legyőzni félelmüket.

Néhány adatot emelek ki az összegezéséből: Közel 100 ejtőernyőst és sárkányost tanított meg. 500 ugrása van, 5000-nél több fel-leszállása, 200 órát vitorlázott, 700 órát repült motoros-sárkánnyal. Egyszer majd azt is kiszámítja: hány tízezer órát töltött a levegőben. És talán számba veszi azt is; hányszor kellett kényszerleszállást végrehajtania...

– A repülés végtelen szabadságának varázsát csak a repülősök élhetik át. Szavakkal elmondani szinte lehetetlen. Szívesen bátorítanék is mindenkit, aki vonzódik a repüléshez, ha nem tudnám, mennyire drága. Támogatók nélkül egyelőre nehezen megvalósítható az aeroklubok működése. Szabadkán többszörösen is gondot okoz, mivel nem rendezett a repülőklub státusa. Tréfásan azt mondanám: ég és föld között lebeg – mondta Kovács Mihály, miközben megérkeztünk Kovács Tiborhoz, a nagy motoroshoz, aki még személyesen ismerte Szárits Jánost.