Szerencsétlen az az ország, amelyben minden probléma, esemény nemzeti ellentétek formáját ölti. Mert nagy baj, ha egy állam még a legapróbb dolgokban sem tud országos konszenzusra jutni, akár úgy, hogy megvan a teljes egyetértés, akár úgy, hogy a kisebbség a maga természetességével tudomásul veszi a többség állásfoglalását. Bosznia a beszédes példája annak, hogy milyen helyzetet teremthet, ha ezt a konszenzust képtelenség megtalálni. Mert csak ilyen helyzetben lehetséges az, ami ebben az országban az október 1-je és 15-e között tartott népszámlálással történt. Az ország helyzetét ugyanis az a meghatározás jellemzi, amelyet a Courrier des Balkans adott róla: „Bosznia helyzete Bangladesére, Lesothóéra vagy Ugandáéra hasonlít.” Ennek ellenére úgy tesznek, mintha az ország legfőbb gondja az volna, hogy milyen eredményt mutat majd a népszámlálás.
Ez ugyanis 1991 óta az első népszámlálás náluk. Eddig az akkori népszámlálás adatai alapján határozták meg a bosnyákok és a horvátok jogait a Szerb Köztársaságban, alakították a kantonokat a Bosznia-Hercegovina Föderációban. Most a népszámlálás új helyzetet teremthet, általában a kisebbségek sorsának alakításában, mert – mint a Deutsche Welle német hírrádió megállapította – „a horvátok úgy élnek Banjalukában, mint a szerbek Mostarban, a kisebbségnek mindenütt rossz”. (A lapok Mostart „Frankenstein városnak” nyilvánítják, ahol a kisebbségnek nincs szava, a hírrádió tudósítása pedig arról szól, hogy a háború előtt a Szerb Köztársaság lakosságának 30 százaléka volt bosnyák, ma pedig csupán 15 százaléka, a közhivatalokban viszont csak 3 százalék a bosnyák.) Külön a népszámlálási adatok új helyzetet teremthetnek a Szerb Köztárságban a kisebbségek jogai körüli harcban, a föderációban pedig az átszervezés olyan tervével kapcsolatban, hogy a bosnyák–horvát ellentét elsimítására két – egy bosnyák és egy horvát – kantont kell kialakítani. Az igazán nagy problémát az szülheti, hogy a lakosok korábbi lakhelyükre jelenthetik be magukat a népszámlálás idején.
Nem csoda, hogy a politikai és társadalmi erők a népszámlásra koncentráltak. A horvátoknál a pártok, társadalmi szervezetek, politikusok és közéleti munkások ismételgették: „merjük magunkat horvátnak mondani”. A bosnyákoknál pedig a mecsetekben felolvasták a legfőbb egyházi méltóság, Husszein el Kavazavić reis-ul-ulema körlevelét: „Ezeket az adatokat használják majd mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. Emlékezzünk csak arra, hogy az 1991. évi népszámlálásra hivatkoztunk hazánk jövőjéről szóló minden politikai és egyéb megbeszélésen... Mondjuk azt, hogy bosnyákok vagyunk, nyelvünk a bosnyák nyelv, vallásunk az iszlám... Nekünk mint a népirtás és más súlyos gaztettek áldozatainak kötelességünk részt venni a népszámláson, hogy megismerjük mai helyzetünket és állásunkat, hogy tervezhessük jövőnket.”
Közben az ország igazi problémája eddig is az volt, hogy a háború örökségeként még mindig izzó nemzeti ellentétek alapján nyúlnak minden problémához. Ennek következménye nemcsak az, amit a Mlada Fronta Dnes című cseh lap úgy határoz meg, hogy „Bosznia 16 évvel a háború befejezése után még mindig megosztott és nemzetközi gyámság alatt álló ország”. Következmény az is, amit a lapok „tizenöt éves kudarc teremtette válságnak” minősítenek. A mostani gazdasági válsággal csak súlyosbodott a gazdasági helyzet, az ország már szinte a működésképtelenség állapotába került. Ilyen körülmények között nem érvényesülhet a demokrácia alapelve, az „egy ember egy szavazat”, mert a nemzeti ellentétek megkövetelik a demokrácia többségi elvének valamilyen korrekcióját, ezekről a korrekciókról viszont nem tudnak megállapodni. Mert – ahogyan Milorad Dodik, a Szerb Köztársaság elnöke fogalmazott a Politikának adott nyilatkozatában: „A demokratikus berendezés meséjével, az egy ember egy szavazat elvvel mind teljesebb zárlatba lökik Bosznia-Hercegovinát, mert a szerbek, de úgy tűnik, a horvátok sem engedik meg a bosnyákok majorizálódását, azt, hogy leszavazzák őket.”
A gyűlölet és a félelem az úr abban az országban, amelyet Ivo Andrić még „az ötszáz éves tolerancia és demokrácia” országának nevezett. Ennek következménye, hogy az országban kemény harc folyik a központi állam hatáskörének nemzetközi nyomásra eszközölt minden bővítése körül. (A daytoni békemegállapodás 9 kérdést helyezett a közös állam hatáskörébe, ma már 83 ilyen kérdés van.) Ennek következményeként a Szerb Köztársaság állandóan kiválással fenyegetőzik. (Dodik most is úgy nyilatkozott a Politikának: „BH olyan ország, amelynek nincs semmi esélye, szerintem olyan országról van szó, amely csak azért éldöglődik, hogy harmadrangú nemzetközi tisztségviselők gyakoroljanak rajta”.) A föderációban pedig – az európai integráció folyamatát is megakasztva – sehogyan se tudnak megegyezni az elnökség tagjainak megválasztásáról. (Európa megköveteli, hogy megváltoztassák azt a helyzetet, amelyben csak a „három államalkotó nemzet” képviselőit válasszák meg a parlamentbe és az elnökségbe egyaránt, a kisebbségek tagjai még csak nem is jelöltethetik magukat. A Szerb Köztársaságban könnyen mondhatták, hogy az elnökség egy tagját választják, hisz biztos, hogy az szerb, de a föderáció két képviselőjét már a bosnyákok szavazatai döntik el, tehát megbomlik az eddigi elv, hogy a bosnyákoknak és horvátoknak van egy-egy képviselőjük.)
Paradox helyzet, hogy a mostani válságtól várják a fordulatot. (A kommentárokban mind többször hangzik el, hogy „boszniai polgárság nincs, mert megoszlik etnopolitikai alapon, de a gazdasági bajok tudatosíthatják a közösséget”.) A politikai erők azonban a mostani harcokat akarják tovább folytatni a népszámlálás adatai alapján.
