2024. április 20., szombat

Haláli hinta-palinta

Október 10. a halálbüntetés elleni harc világnapja. Arra emlékeztet, hogy a halálos ítélet a legalapvetőbb emberi jogot – az élethez való jogot – sérti, és hogy alkalmazása helyrehozhatatlan, mert egyetlen büntetőjogi rendszer sem képes kizárni annak kockázatát, hogy ártatlanokat ítéljen el.

Amikor egy rendkívül súlyos bűncselekmény történik, újra meg újra előkerül a halálbüntetés témája. Ellenzői szerint a halálbüntetés végleg elveszi a lehetőségét annak, hogy egy ártatlanul elítélt személy számára később igazságot lehessen szolgáltatni. Ha például lenne halálbüntetés Magyarországon, akkor a móri mészárlás miatt jogerősen elítélt Kaiser Ede már nem élte volna meg az igazi tettesek kézre kerítését. Nyolc ember kivégzéséért halálra ítélték volna – ez ügyben ártatlanul. Ezzel szemben a halálbüntetés szószólói szerint a halálbüntetésnek van elrettentő hatása, ráadásul költséges életfogytig a börtönben tartani valakit, akit semmi sem tart vissza attól, hogy még a börtönben is további bűncselekményeket kövessen el.

A jogtudósok a XVIII. század óta állítják azt, hogy nem a büntetés súlyosságának, hanem a büntetés elkerülhetetlenségének és a minél gyorsabb eljárásnak van igazi visszatartó hatása. Hogy ez mennyire igaz, azt mi sem bizonyítja jobban, mint egy közismert példa egy XVIII. századi londoni kivégzésről. A nyilvános kivégzésen egy zsebtolvajt akasztottak fel. Miközben a nagyérdemű szájtátva bámulta az akasztást, ügyes tolvajok kiürítették a bámészkodók zsebeit.

A világon először 1786-ban az itáliai Toscanai Köztársaságban törölték el a halálbüntetést. Mária Terézia 1755-ben még csak a nyomozati fázisban alkalmazott szokatlan kínzásokat törölte el, majd fia, II. József 1787-ben el is törölte a halálbüntetést. De közbejött a Martinovics-féle összeesküvés, és 1795-ben visszaállították, majd azonnal alkalmazták is a halálbüntetést a lebukott konspirátorokon: lefejezés járt a rossz útra tért nemesembernek és a nőknek, a közrendűeket pedig felakasztották. Harmadik kivégzési formaként a XIX. században megjelent a golyó általi halál, amely a katonák kiváltsága volt, de nem minden alkalommal: Aradon kötél által végezték ki a lázadás és felségárulás bűntette miatt elítélt tábornokokat. 1848 egyébként is vízválasztó lett, a polgári törvénykezés alapjai és a társadalmi osztályok közötti relatív büntetőjogi egyenlőség is ekkor határoztatott el, a fővesztés kiment a divatból, maradt az akasztás.

A kiegyezést követően került sor egy polgári büntetőtörvénykönyv megalkotására, ez lett a híres 1878-as Csemegi-kódex. A törvénykönyv különös része (ebben találhatóak a halálbüntetésre vonatkozó cikkelyek) kisebb-nagyobb módosításokkal egészen 1962-ig volt érvényben. Csemegi a legsúlyosabb büntetési formát emberölés, illetve az uralkodó elleni merényletkísérlet esetén tartotta alkalmazhatónak, a halálbüntetést ebben az időszakban csak a legritkább esetekben hajtották végre. A korszakra jellemző liberális büntetéspolitikának az első világháború kitörése vetett véget. A háború alatt feketekereskedelemért, spekulációért is siralomházba kerülhetett az ember, a háborút követő vörös- és fehérterror időszakában pedig könnyen előfordulhatott, hogy anélkül kerültek emberek bitófára, hogy egyáltalán bírót láttak volna.

Magyarországon különösen sok halálbüntetés született a koncepciós perekben és az 1956-os forradalmat követő megtorlás során. Az 1961-es halálos ítéletek után már csak köztörvényes bűntettekért kerültek siralomházba a bűnözők. Az utolsó kivégzés 1988. július 14-én volt, amikor a 28 éves Vadász Ernő különös kegyetlenséggel elkövetett gyermekgyilkosság miatt került hóhérkézre. 1990 októberében a Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága a halálbüntetést alkotmányellenesnek nyilvánította.

Szerbiában 1804 és 2002 között létezett halálbüntetés, utoljára 1992-ben Zomborban végeztek ki elítéltet, és 2001-ben mondták ki az utolsó halálos ítéleteket. Ebben az időszakban több mint 6500 ember felett mondtak ki halálos ítéletet, de egyes becslések szerint ez a szám akár 12 000 is lehet. Ivan Janković ügyvéd, emberjogi harcos szerint a legtöbb halálos ítélet 1944 és 1947 között született, amikor feltehetőleg több mint 10 000 embert ítéltek halálra a hatalomra került kommunisták.

2007 óta Szerbiában minden évben nagyjából ezer embert faggat az Ipsos arról, hogyan vélekedik a halálbüntetésről. Az eredmények úgy alakulnak, mint a hinta-palinta, hol a pártolók, hol az abolicionisták vannak kicsivel többen. Ha azonban összesítjük az utóbbi öt év adatait, akkor az utóbbiak kerülnek többségbe.

A világ más országaiban is változóak a vélemények, a leghatározottabban Európában ellenzik a halálbüntetést, az Egyesült Államok megosztott a kérdésben, a legtöbb támogatója pedig állítólag egyes ázsiai és afrikai, elsősorban iszlám országban van. E tekintetben azonban Európa sem teljesen egységes: Olaszországban és az északi országokban a lakosságnak több mint a 70 százaléka ellenzi a halálbüntetést, a legtöbb nyugat-európai országban nagyjából fele-fele az arány, Kelet-Európában valamivel 50 százalék alatt van az ellenzők aránya, Fehéroroszországban pedig – amely az egyetlen európai ország, ahol még létezik halálbüntetés – az 1996-os referendumon csak a megkérdezettek húsz százaléka ellenezte. A világ államai közül egyébként 90 egyáltalán nem alkalmaz halálbüntetést, 11 csak rendkívüli körülmények fennállása esetén, és 32 országban a büntetőjog része ugyan, de már legalább egy évtizede nem alkalmazták. Mintegy hatvan államban továbbra is a gyakorlat része.

Vitán felül áll, hogy vannak olyan cselekmények, amelyek elkövetői valóban megérdemelnék a halálos ítéletet, de legyen elég ezt ekképpen deklarálni. Tanulmányok bizonyítják, hogy a halálbüntetésnek nincs hatása az elkövetett erőszakos bűncselekmények számára, és elsősorban azokat a hátrányos helyzetűeket érinti, akiknek nincs pénze jó ügyvédre, nem ismerik az adott ország nyelvét, más nemzethez, vallási közösséghez vagy egyéb kisebbséghez tartoznak. A korlátlan bosszúvágy nem válhat választói szemfényvesztés vagy politikai populizmus eszközévé. Aki a halálbüntetés ellen harcol, nem a bűnösökért, hanem az Életért, a tévedhetőség elismeréséért harcol.