Úgy tűnik, a legborúlátóbb jóslatok igazolódnak be az idén. Az apróvad számára a szaporodási időszak legnagyobb részében sorozatban immár a harmadik év időjárása alakult kedvezőtlenül Észak-Bácska területén. Kivételt csak azok a területrészek képeznek, amelyeken van erdő és víz. Az erdő ugyanis védelmet nyújtott a vadnak a hideg, esős vagy havas időben, míg víz nélkül nem létezhet élet a területen.
Idén június elején még fűteni kellett, a hónap végén pedig már szembesülnünk kellett az első hőhullámmal.
Nagy nemtörődömségről és felelőtlenségről tanúskodik azoknak az egyesületi vezetőknek a hozzáállása, akik úgy vélik, mindez nem hat ki a vadállományra, és valami isteni közbenjárásnak köszönhetően az ő területüket megkíméli, netán elkerüli a térséget sújtó elemi csapás.
Az ősz elejére jellemző időjárás sem kedvez a vadnak és a vadgazdáknak, hiszen amikor október 1-jén megkezdődött az idény, nyilvánvalóvá vált, hogy a nyúl- és fácánállomány a három évvel ezelőttinek csupán a negyedére csökkent. Ezt fokozza, hogy évek óta nem tapasztalt mennyiségű csapadékkal indult a szezon. Igaz, az eső már nem sokat árthat a megmaradt állománynak, de annyira lassítja a mezőgazdasági munkálatokat, hogy a terület fedettsége miatt szinte lehetetlen sikeresen lebonyolítani a csoportos vadászatokat. A gazdák ugyanis minden kedvező pillanatot kihasználnak a termés betakarítására. Így tekintet nélkül arra, hogy vasárnap van vagy szürke hétköznap van, sok ember tartózkodik a határban. Ez jelentős mértékben növeli a balesetveszélyt, és azzal fenyeget, hogy a Dianna kegyeinek hódolók összetűzésbe kerüljenek a tengerit törőkkel. Akik jogosan nem örülnek annak, ha fejük felett vagy lábuk körül lődöznek. Persze senki sem lő a munkájukat végző gazdákra, de óhatatlanul megtörténhet, hogy az erejét vesztett, távol kilőtt sörét a kukoricásban szorgoskodók körül hull le...
Másrészt, a sok ember a határban állandó zaklatásnak teszi ki a vadat, amelyet inkább kímélni kellene, mintsem vadászni. Tanácsosnak látjuk mindaddig kihagyni a vadásznapokat, amíg a tengeri nagy részét le nem szedik, és a határ meg nem nyugszik.
A vadászok azonban szintén jogosan háborognak, mert a tagság fáradságot és pénzt nem kímélve egész évben dolgozott a vad gyarapításán és óvásán, tehát szeretné learatni munkájának gyümölcsét. Azaz vadászni akar. Az egyesületi vezetők pedig a külföldi bérkilövők vadásztatásából származó bevételt szeretnék már a zsebükben tudni. Az idő szorít, a számlák halmozódnak, a taglétszám csökken, a külhoni nimródok pedig nem tolakszanak, mint hajdan tették. Tehát vad sincs és vendégvadász sincs annyi, mint valamikor. A tagok pedig sorra lépnek vissza,
mondván nem éri meg, hogy csak „önkéntesen” dolgozzanak azért, hogy mások vadásszanak. A legaggasztóbb viszont az, hogy széles szép pátriánkban sehol sem dicsekedhetnek sok nyúllal vagy fácánnal.
Mit lehet ilyenkor tenni? Hogyan lehet az embereket újból rávenni, hogy a közös cél érdekében – drágán eladni azt a vadat, amely nincs is – mondjon le szenvedélyéről, és engedje át az élvezetet a fizetővendégnek? Nem lehet tovább arra építeni, hogy az egy tányér hideg paprikáson meg egy üveg langyos sörön megvásárolt atyafiak továbbra is szó nélkül tűrik, hogy a vezetők és udvartartásukhoz tartozó tányérnyalók vígan vannak külföldi üzlettársaikkal meg belföldi barátaikkal. A többieket meg böjtöltetik régi kifogásokra hivatkozva.
Ugyanakkor a megoldás magától kínálkozik. Először a taglétszám megóvásán és gyarapításán kell dolgozni, hogy legyen aki a vadállományt újból a régi szintre emeli. Tehát először is a tagoknak kell kedvébe járni, eladni pedig csak azt szabad, ami fennmarad. Ellenkező esetben a helyzet tovább romlik, mígnem odáig fajul, hogy több lesz a kóbor kutya a határban mint a nyúl, és több lesz a szarka mint a fácán.
