2024. április 25., csütörtök

Berki fagyökérből!

A múlt pénteken Magyarkanizsán egy rendhagyó kiállítást nyitottak meg, melyre engem is meghívtak. A Dobó Tihamér képtár által rendezett Gema fafaragó kiállításnak a címe az volt, hogy Gyökérrel égnek fordítva! Az alkotó ifj. Losoncz Rezső volt. Tele volt a képtár kíváncsi vendéggel, akiket Rezső édesanya és neje kínált finom házi pogácsával és egyéb harapni valóval meg vörösborral, mint ahogy azt „tenni szokás” a kiállításokon Cigonya szentélyében. Volt zene is... Két tehetséges fiatal „szólt a néphez” két alkalommal is, sajnos csakis angolul... ennek ellenére nagy tapsot kaptak... a mi kutyánk kölykei persze...  Közben Pósa Károly, a képtár vezetője méltatta nagyon szép magyarsággal és kellő ihlettel Losoncz Rezső munkáját. Egy kitétele megmarad bennem valószínűleg életem végéig: valahogy ezt mondta: „nem is az, ahogy ezek a faszobrok ügyes kezeiből születtek a fák gyökereiből, hanem az, ahogy Rezső meglátta mindezt a gyökerekben! Most, hogy ezt valaki, nem egy bunkó focista mint jómagam, ki is mondta, jobban érzem magam, mert én is erre gondoltam, amikor először voltam a sok készülő és kész faszoborka között. Ott nála a „műhelyben” a Tiszapart erdője tövében.

Íme néhány égnek fordított gyökér névre szólítva: vívás, kajak, diszkoszhajító, szörf, futball, pillangóúszó, kenu, női box a nem sportokból – fókák a jégen, vad lovak, kígyók, hattyúk, delfinek a hálóban, mondjam még tovább!?

Tehát nemcsak sportpillanatokat látott meg Losoncz Rezső a gyökerekben, hanem egyebet is. Nekem azok közül a Tiszavirág tetszett legjobban. A sportolók közül pedig Berki Krisztián a fagyökérből, amely nálam van a lakásban, az enyém, megvettem. Erre az apropó az alábbi: Volna egy javaslatom a Képtár vezetőségének. Egy-egy ilyen kiállítás utolsó napján „dobra kellene verni” a kiállított műveket, ha nem is mindet – amiket az alkotó nem akar eladni, azokat egy nappal a licitálás előtt el kellene távolítani! Mert hát szerintem minden alkotónak szüksége van egy kis pénzre...is.

Majdnem kész vagyok elfelejteni Svájcot!?

Persze hogy a németek elleni vereségre gondolok, mi másra emlékeztetne egy labdarúgómeccs, melyben egy német csapat játszik, játszadozik! – a szó szoros értelmében – egy angol nagy csapattal, mely milliókat költött az utóbbi években játékosgárdájára és meg is nyerte a bajnokságot... Rossz volt nézni, hogy mennyire tehetetlen volt a City otthon Manchesterben! Ha én lennék a csapat menedzsere, kopaszra nyiratkoznék, szakáll és bajusz mögé bújnék a következő hetekben... Te szent Habakkuk, miket összefutballozott ez a Bayern azon az estén! Az agyonfizetett Manchester City játékosai néha percekig nem értek a labdához... nevetséges volt, amit az elbarcelonásított német gárda tett az egész világ láttára! Az én edzői szemszögemből nevetséges és siralmas volt, hogy sem a kapitány, sem az edző nem volt képes valami értelmeset mondani a legénységnek, mely fejvesztve rohangált az üresbe... senkit sem „tartottak” és mindenki után rohangásztak... erre jött aztán Guardiola egyérintőse... az, amit az ő vezetésével játszott a Barcelona. Azzal a különbséggel, hogy a német bajnokcsapat csak egészen ritkán ment, ó nem hátrafelé, és oldalra is csak akkor – leginkább kényszerítő passzokkal – ha oldalt akartak váltani... az ő céljuk a kapu volt, melyet talán soha ennyi lövés nem veszélyeztetett egy meccsen, amióta a City nevet viseli ez a csapat! Fenét egy meccsen, háromon sem! Egykori futball-megszállott haverom nem is szalasztotta el az alkalmat, hogy ne vágja a fejemhez azt, hogy „na, nagyokos, most mit mondasz Guardiola tiki-takájára!? Hát csak azt, hogy a Bayern előtte is Európa-bajnok volt és játékosai „írástudók” továbbá Németországban, a telt stadionokban nem lehet futballnyelven mellébeszélni!

Hihetetlenül fontos volna, hogy ez a fajta játék győzne végérvényesen, mert akkor meg volna mutatva az út a sok írástudatlannak és nagyon nehéz volna mellébeszélni még Mourinhónak is, hát még a mindenféle Mihajlovićoknak! Nem akarok „északra” is kitérni!

Majdnem hat kétméteres csapatonként!

Nem nőnek az jegenyék az égig

Dehogynem! Különösen itt ebben a kis balkáni országban... Ott, valahol a hetvenes években csörgött a telefon Pestről, Pálfai János tanár úr, futballszakártő volt a vonalban. „Feri, egy nagyon helyes fiatalember szeretne valamelyik belgrádi nagy klubnál tölteni egy-két hetet... ja nem mondtam, hogy nem futballról van szó, hanem kosárlabdáról”. Felhívtam egy-két ismerőst, s az első hetet a Beogradnál töltötte, majd a Partizanhoz ment át... A második hét derekán felhívott: Megyek haza, mert nekem itt nincs semmi keresnivalóm! Mi történt, kérdeztem...

Minkét klub ifi csapatában van kétméteres, persze a felnőtteknél is, a két klubban négy hórihorgas játszik, Magyarországon összesen sincs ennyi „kétemeletes”! Szerencséje volt, hogy abban az időben volt itt, mert ma leginkább másfél csapatra való kétemeletes van minden klubban! Még a Szerb ligában is! Íme az említett liga adatai:

 

Össz játékos

2 méteres

207+

legmagasabb

185cm alatt

legalacsonyabb

25 évnél fiatalabb

 20 évnél fiatalabb

 

Szerb Liga

214

80

21

226

22

178

163

92

 

ABA Liga

 

 

210

 

 

 

 

 

 

Partizan

14

9

6

213

0

192

13

6  

Piros-fehér

14

8

5

222

1

183

9

5

 

Radnički

13

8

8

210

1

183

11

2

 

Mega Vizura

13

8

8

222

1

183

12

10

 

Szolnok

16

5

3

212

1

175

10

5

 

Tény az, hogy a Szolnoknak van a legkevesebb magas játékosa az Adriai Ligában, azokból is kettő szerb, Đumić és Ivošev, de még van három „ity” a csapatban Pavlović, Marković és Rakić. Az együttesben Keller Balázs, Báder Márton és Lóránt Péter Károly azok, akik magyarok és két méter felettiek, vagyis magyar honban biztosan nincs annyi kétméteres, mint ebben a picurka országban.