Fekete István, számos ifjúsági regény és állattörténet írója, mindenekelőtt a legendás Vuk, a Csí és más elbeszélések, a Tüskevár, illetve a Téli berek szerzője mondta egyszer, hogy a Teremtő szent tenyeréből, amikor elröppentek a levegő madarai, bizonyára mindegyik parancsot kapott, hogy mit csináljon a földi világban. Ők csak ahhoz tartják magukat, és inkább visszatérnek abba a másik világba, semhogy megszegjék az örök parancsot, mely ellen nem lázadt fel soha egyetlen teremtett lény sem, csak a teremtés mind halványabban ragyogó koronája – az ember. Ezért is fontos, hogy legalább a mai napon, mi, a „teremtés mind halványabban ragyogó koronái” megálljunk egy pillanatra és tisztelegjünk a környezetünkben élő emlősök, halak, madarak és kétéltűek előtt, mert függetlenül attól, hogy legalábbis a tudomány jelenlegi állása szerint egyedül az ember születik és éli le életét (többé-kevésbé) értelmes lényként, az állatok is Isten teremtényei, amelyek nélkül végleg felborulna a természetben az egyensúly, és az ember is könnyen a veszélyeztetett, vagy a kihalófélben lévő fajok mind hosszabb listájára kerülhetne. Márpedig jelen pillanatban több mint tizenhatezer állat- és növényfajt fenyeget a kipusztulás veszélye, köztük a világ emlőseinek egynegyedét és a madárfajok nyolcadát, s gondolom, mondanom sem kell, hogy a növény- és állatfajták eltűnésének legfőbb okozói mi, emberek vagyunk, elsősorban azzal, hogy megsemmisítjük természetes élőhelyeiket.
(Fotó: Molnár Edvárd)
A kedves olvasó most bizonyára úgy vélekedik, hogy egy Szerbiához hasonló, szegénysorban lévő társadalomban az állatvédelemnél jóval súlyosabb gondok is vannak, amit meg kellene oldani, s majd ha egyszer bekövetkezik a fene nagy gazdasági fellendülés, akkor majd foglalkozhatunk az állatok sorsával is. Addig pedig nem kell törődni a városok utcáin csatangoló ebekkel, macskákkal, majd összeszedik és egy állatmenhelyre szállítják őket a gyepmesterek, ahol jobb esetben gondozzák, rosszabb esetben pedig elaltatják a nemrég még agyonbabusgatott kutyust vagy cicát, amelyeknek bűneiként azt lehet felhozni, hogy felcseperedtek, költséges őket etetni, évente egyszer be kell őket oltatni veszettség ellen, vagy csak egyszerűen megunták őket. Sajnálatos módon a magukat európainak valló, és európai szellemiséget követő önkormányzatok túlnyomó többsége sem képes felfogni, hogy azzal, hogy időnként gyepmestereket alkalmaznak, még korántsem oldják meg az elkóborolt állatok kérdését. Sokkal nagyobb és hatásosabb erőfeszítéseket tesznek azok az alulról szerveződő és szervezkedő önkéntes állatvédők, akik szabadidejüket, magánéletüket és egészségüket is feláldozva igyekeznek ideiglenes menhelyekre begyűjteni az állatokat, állatorvosi vizsgálatok, veszettség elleni oltások beadása után pedig szerető gazdit keresnek a nemrég még az utcán csatangoló ebeknek és macskáknak. Ez az út rögösebb ugyan, s talán költségesebb, de mindenképpen civilizáltabb és européerebb, mint csupán a sintérszolgálatra hagyatkozó lokálpolitikuséké. Mert nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az állatok nemcsak házi kedvenceink lehetnek, hanem a maguk módján terapeutáink is.
Számos kutatás igazolja, hogy a közvetlen környezetünkben, a velünk élő állatok azonkívül, hogy jótékony hatással lehetnek közérzetünkre, megfelelő képzéssel sérült, beteg, esetleg magatartási vagy tanulási zavarokkal küzdő gyerekek esetében hatékony alternatív terápiaként lehet alkalmazni őket. Lényegében ez is bizonyítja az emberek és állatok közötti ősi kapcsolatot. Ezért is lenne ajánlatos elfogadni Michael Brooks tudományos szerző intelmét, aki szerint egy olyan világban, amelyben a kardszárnyú és a palackorrú delfinek jól megkülönböztethető kulturális csoportokat hoznak létre, ahol a varjak eszközöket használnak, a csimpánzok erkölcsi megfontolásra képesek, az elefántok empátiát éreznek, és még a szalamandrák és a pókok is mutatnak bizonyos személyiségjegyeket, ott nehéz azt érvekkel alátámasztani, hogy az emberi faj biológiailag bármilyen módon egyedülálló lenne. Ezért is ne csak ma álljunk meg egy percre és simogassuk meg kedves házőrzőnk és cicusunk buksiját, hanem az év minden napján törődjünk a körülöttünk lévő állatokkal, mert így egyben nemcsak saját magunkra tudunk jobban odafigyelni, hanem embertársainkkal szemben is figyelmesebbek tudunk lenni.
