A héten is folytatódott az amerikai szélsőjobb elvtelen harca Barack Obama ellen. A washingtoni politikai színház szemlélője már-már úgy érzi, hogy teljesen fölösleges legújabb „élményeiről” beszámolni – ámde a tét nemcsak az amerikai kormány esetleges keddi leállása, hanem annál sokkal nagyobb: világméretű gazdasági hullámokat indíthat el, ha az USA, történetében először, nem teljesíti adóskötelezettségeit.
(Léphaft Pál karikatúrája)
A teadélután mozgalom számára viszont ez az egész csak jó nagy buli: az őket támogató milliárdosoknak akkor nyílik meg a pénztárcájuk, ha minél nagyobb a balhé. Egy milliárdosnak ugyanis nem számít akár vagyona felének (virtuális, tőzsdei) elvesztése sem: a fennmaradó milliárd(ok)ból még mindig „úgy-ahogy” meg lehet élni. És előbb-utóbb megint jobb idők jöhetnek – főleg, ha egyszer végre megszabadulhatnak a feketebőrű elnöktől. A szélsőjobb politikusai pedig csak addig élhetnek víg életet, amíg konokul megtagadják a felelősségteljes politizálást, és a végsőkig fokozzák a lehetetlen, telhetetlen követeléseket.
Minderre ékes bizonyítékként szolgált a héten a leghangosabb teadélutános szenátor, a texasi Ted Cruz igazi happeningje: 21 órás beszédével „obstruálta” annak a költségvetési javaslatnak a szavazásra bocsátását, amelyet ő maga kényszerített ki – hogy a végén megszavazza azt mind a 99 társával együtt. Az egész éjszakás monológ elején még kislánya kedvenc meséskönyvét is beolvasta a kongresszusi jegyzőkönyvbe – no meg a tévékamerákba, amelyek élőben közvetítették minden szavát az éppen számára kampánypénzeket gyűjtő milliomos-vacsora színhelyére. A nagy tévétársaságok persze nem dőltek be a halálosan unalmas „műsornak”, amelynek során Obama egészségbiztosítási reformját több más, hasonlóan „színvonalas” metafóra mellett a náci Németországhoz hasonlította.
De hogy komolyra fordítsuk a szót, ha már az amerikai kongresszust túszként fogva tartó szélsőjobboldal erre nem hajlandó: a tét a kormány finanszírozása az október elsején kezdődő új költségvetési évre (ami már hosszú ideje „átmeneti” rezolúciók formájában történik), valamint, legkésőbb október 17-éig, az USA államadósság-plafonjának emelése. Mindezért cserébe a jobboldal a biztosítási reform eltörlését követeli – legalábbis annak egy évvel történő elhalasztását, plusz a tavaly novemberben megbukott republikánus választási pártplatform szinte minden egyes pontjának törvénybe iktatását. Az utóbbi listán egy tucatnyi környezetvédelem-ellenes követelés szerepel: a legfontosabb védelmi előírások eltörlése, új kőolajvezetékek építése, újabbnál újabb lelőhelyek feltárása természetvédelmi területeken stb.
A magyarázat minderre az államadósság és a költségvetés csökkentésének „égető szüksége”. Csakhogy Obama minden egyes eddigi évében csökkent a deficit Bush utolsó gazdasági katasztrófa-évéhez képest, és a következő tervezett hiány már csak a fele lesz Bush 2009-es költségvetési mínuszának. Arról nem is beszélve, hogy az a harvardi konzervatív elmélet, amely a recesszió alatti költségvetés-csökkentést mentőövként mutatta be, és amelyre a jobboldal oly szívesen hivatkozik, rég megdőlt.
A valódi ütközőpont azonban az egészség-biztosítási törvény: a jobboldal attól retteg, hogy ha az jövő kedden végleg életbe lép, lehetetlenné válik a hazugságkampány folytatása, mert az emberek belátják, hogy a reform valóban az ő érdekeiket szolgálja. Minthogy a Teadélután bázistámogatását pont ezzel a témával lehetett felvillanyozni (noha a mélylélektani háttérben valójában Obama személye elleni érzelmek hömpölygése volt a mozgatórugó), ez az a tényleges politikai tét, ami miatt mintegy három tucat szélsőjobboldali képviselő – akiket egyenként mindössze néhány tízezer vagy legfeljebb egy-kétszázezer ember választott meg (a leadott szavazatok többségét a képviselőházban is a Demokrata Párt jelöltjei kapták, ám a választókörzetek – sok helyütt szándékos – egyenetlensége miatt mégis a jobboldal szerzett mandátumtöbbséget) – túszként tartja fogva a Republikánus Pártot, az egész kongresszust, az egész országot. Sőt, ha képesek beletaszítani a kormányt a pénzügyi szakadékba csak azért, hogy Obamát sikertelen elnökké „varázsolhassák”, akkor gyakorlatilag az egész világgazdaságot fenyegetik.
Miközben egy elképzelt tündérvilág hőseként esti mesét olvasnak gyermeküknek a kongresszusi pulpitusról – mert hogy a „családi értékeket” úgymond még a legválságosabb pillanatokban is védeni kell. Csakhogy a tündérmesének egyszer úgyis vége szakad.
