Szinte biztosra vehető Angela Merkel kancellár és az őt támogató kormányzó konzervatív CDU-CSU pártszövetség fölényes győzelme a tegnap megtartott német (szövetségi) parlamenti választáson, amely meghatározó jelentőségű lehet az Európai Unió számára is, hiszen a közösség gazdasága és a válság kezelése nagyban függ Berlintől. Korántsem biztos azonban az új német kormány összetétele, vagyis az, hogy a kereszténydemokrata (jobbközép) CDU-t is vezető Merkel kivel kormányoz majd együtt, kivel osztozik a hatalmon.
A felmérések szerint teljes a patthelyzet a hozzá köthető CDU-CSU és a liberális FDP alkotta – 2009 óta működő – jelenlegi koalíció és az ellenzék között. Ráadásul fennáll a veszély, hogy az FDP be sem kerül a szövetségi parlament alsóházába, a Bundestagba, amelynek tegnap mintegy 650 tagját választották meg. Ha mégis bejut, alighanem a CDU-CSU-val együtt sem lesz meg a kormányalakításhoz szükséges parlamenti többség. Ebben az esetben valószínűleg nagykoalíció alakul az EU vezető gazdasági, politikai és kulturális hatalmának számító Németországban, ahol a választásra jogosultak száma 61,8 millió.
A nagykoalíció azt jelentené, hogy a győztes Merkel, illetve a CDU-CSU, a legerősebb politikai ellenfelét, az ellenzéki szociáldemokratákat (SPD) kérheti fel koalíciós társnak. Bár Peer Steinbrück, az SPD elnöke, kancellárjelöltje korábban elutasította a Merkel vezette nagykoalíciót, a választás után – az eredmény függvényében – akár meg is gondolhatja magát.
A nagykoalíció, vagyis a jobboldali CDU-CSU és a baloldali SPD kormányzati együttműködése nem okozna meglepetést. Merkel első kormánya ugyanis éppen ebben a felállásban vezette Németországot. Akkor (2005 és 2009 között) a nagykoalíció pénzügyminisztere épp Steinbrück volt. Igaz, meg is bánta az összefogást Merkellel.
Bár a kampány eléggé lagymatag és visszafogott volt, az egykori kommunista Kelet-Németországban nevelkedett Merkel sokkal nagyobb figyelmet kapott a versenyben, mint legfőbb vetélytársa, Steinbrück. Sokaknak feltűnt az is, hogy a kancellár általában egyedül szerepelt pártjának, a CDU-nak a választási plakátjain, nem ritkán már-már királynői pózban. Híveinek egy része lehet, hogy királynőként is tiszteli, de jócskán akadnak olyanok is, akik a jóságos, vagy inkább a tündéri tantit látják benne.
Mindazonáltal botorság lenne azt állítani, hogy honfitársai rajonganak Merkelért, aki egyébként sokkal inkább ügyes és sikeres menedzsernek illene be, semmint jóságos királynőnek. A lakosság jó része azonban elégedett vele, óriási tömegek körében népszerű. Népszerűségének oka talán az, hogy az emberek úgy gondolják róla: a kancellár is olyan, mint ők. Számukra Merkel az egyszerű embert testesíti meg.
Merkel eddigi kormányzásának legnagyobb sikere alighanem az, hogy Németország a globális válság ellenére is jól teljesít(ett), sőt meg is erősödött. Emellett Németország épp az ő hivatali ideje alatt vált az ókontinens, de mindenekelőtt az EU vezető hatalmává.
Merkel a kampányban többször nyomatékosította, hogy szerinte a jelenlegi a legsikeresebb kormány Németország 1990-es (újra)egyesítése óta. Szociáldemokrata kihívója, Peer Steinbrück szerint viszont a búcsúzó Merkel-kabinet volt a legmaradibb, a legmegosztottabb, a leginkább tétlenkedő és a legnagyobb szájú német kormány.
Szakértők azonban vitatják Steinbrück több megállapítását is. Szerintük egyértelmű, hogy a Merkel-kormány működésének négy esztendeje alatt a német munkanélküliség történelmi mélypontra süllyedt, a foglalkoztatottság pedig rekordmagasságba emelkedett (egymillióval nőtt a munkahelyek száma); a lakosság többsége azonban jól él. Soha nem volt még ennyi az adóbevétel sem, ami nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a német gazdaság a 2009 ősze óta tartó euróövezeti válság és recesszió közepette is bővült.
Az is egyértelművé vált az elmúlt négy évben, hogy az EU-ban semmilyen fontos lépést nem lehetett tenni Németország (vagyis Merkel) egyetértése nélkül. Talán nem meglepő, hogy a választási kampány hajrájában Merkel az uniónak is üzent. Kijelentette: a jövő Európája csak akkor őrizheti meg a mai jólétet, ha versenyképes lesz, és bizony a (Berlin, azaz a kormánya által erőteljesen támogatott) fájdalmas intézkedések (úgy, mint a gazdaság strukturális reformja és a visszafogott állami költekezések, vagyis a kőkemény spórolások) épp ezt a célt szolgálják minden uniós válságország esetében.
Afelől sem hagyott kétséget, hogy ha a szeptember 22-ei parlamenti (Bundestag) választás után harmadszor is ő lesz a kancellár, nem változtat a sokak által bírált Európa-politikáján. Mint mondta, Németország szolidáris a nehéz helyzetben levő EU-tagokkal, de elvárja, hogy azok is vállalják a felelősséget, és tegyenek meg mindent a válság leküzdéséért. Ezek után egyáltalán nem biztos, hogy mindegyik válságországban Merkel harmadik választási győzelmét kívánják.
