Imádok olyasmiről írni, amihez nem értek. Arról, amihez konyítok, szinte zsebből veszem elő a szöveget, viszont arról írni, amihez se élményem, se tapasztalatom nem fűződik, igazi kihívás, amire aztán bogarászás, új ismeretek szerzése és egy valamiféle rendszer fölállítása révén tudok válaszolni.
Ilyen szent ceremónia a pálinkafőzés. Akik ismernek, nyomban meghazudtolhatnának, ennek megelőzése érdekében bevallom, a pálinka fogyasztásában jelentős élményanyagot és tapasztalatot gyűjtöttem. De a főzés! Az bizony kívül rekedt aktív tevékenységeim sorából. De az vesse rám az első követ, aki egy marhaszelet elfogyasztásáért hajlandó lenne végigcsinálni mindazt, ami egy üszővel megesik amiatt, hogy apró darabja a serpenyőbe kerüljön, vagy maga kezdene ananászt termeszteni, amikor akár frissen, akár konzervben megveheti.
A pálinkafőzés éjszakába nyúló, kellemesen borzongató élménye számomra már nagyon távoli emlék, most is csak azért jutott eszembe, mert anyám, akitől alig huszonöt kilométer távolságra élek, telefonon szólt, hogy a napokban főzi a pálinkát. Azt se tudtam, hogy van cefréje. Korábban néha főzetett a kertben termő szőlőből, de amióta a termést elhordjuk tőle, és apósom bort készít belőle, a kipréselt anyagot már nem visszük vissza neki, hanem egy jó ismerősünk elviszi, és törkölyt főz belőle magának. Anyám mondta, hogy a faluban működő pálinkafőző már két hónapra előre foglalt, ő most egy fiatal vállalkozóhoz viszi az alapanyagot, aki idéntől kezdett foglalkozni pálinkafőzéssel.
A hír hallatán nyomban nyakamba szakadt a nosztalgia. Úgy emlékeztem, hogy a pálinkafőzés a hideg téli napok foglalatossága, amikor már keményre fagyott a kamrában a fokhagymás, paprikás abált szalonna, fogytán volt a hurka, de a kémény mellől lógó kolbász végét már le lehetett csippenteni, a kis- és nagygömböcre már csak emlékezni, a sonkára csupán sóvárogni lehetett. Akkor mentünk a pálinkafőzőbe. Nem akkor, amikor még a lenyugvó napnak is van ereje. Anyai nagyszüleim hatalmas fahordóba gyűjtötték az udvar közepén terebélyesedő hatalmas eperfa termését, előbb lassacskán a földről és az elérhető ágakról, amikor igazán beérett, a szomszédban lakó kamasz fiúk rázták le az ágakról a termést a fa alá terített ponyvára. Mindez a hordóba került, de más hordók is voltak a pincében, ezekbe bizonyára a körte- és szilvafák termése kerülhetett. Aztán egy fagytól recsegő napon a hordók és zsákokba, kosarakba pakolt tüzelő, kukoricacsutka, akáchasáb valamelyik szomszéd fogatos kocsiján vagy szánján lekerült a falu talán legmesszebb eső végére, a pálinkafőzőbe. Nagyanyámmal már akkor mentünk a helyszínre, amikor már a mi cefrénk volt a kazánban. Akkoriban bizony nem olyan misz-masz rézüstökben főzték a pálinkát, mint amit ma oda tolnak, húznak, ahová csak tetszik, hanem ezek beépített kazánok voltak, szépen sorjában álltak, mindegyik alá a cefrét hozó rakta a tüzet a tulaj ellenőrzése és utasításai alapján. A kazánban fortyogó cefrét egy forgattyúval kellett keverni, nehogy odakozmáljon, a beépített kazánoknak az épület falán kívülre eső részén pedig leeresztő csap állt, amelyen keresztül a visszamaradt masszát a cefrésgödörbe lehetett engedni.
Az egész éjszaka tartó ceremóniából – hiszen többször meg kellett tölteni a kazánokat, és nyomban a tisztázást is elvégezték, vagyis a nyert gyümölcspárlatot olyan alkoholfokra főzték, ami az adott gyümölcspálinkához ideális – nem sokat láttam, mert egy ideig ugyan tekertem a cefrelapátot, bár azt sem gyerekkar erejéhez szabták, néztem a lassan parázsló tüzet, majd visszavonultam a kazán mellett kialakított kuckóba, és a báránybőr bundácskámon szenderegtem. Általában akkorra ébredtem, amikor már javában tartott a tisztázás, a hűtőcsőből már folyt a szesz, amelynek elejét a főzőmester kiöntötte, majd aprócska pohárkával a rézcsőre löttyintett belőle, és amikor az fátyolos kék lánggal ellobbant, a fokozóval ellenőrizte a párlat minőségét, igazított még a tűzön, és én már odahaza ébredtem föl, nagyszüleim ágyában.
Kamasz koromban, egy másik faluban több, hasonlóan ipari méretű pálinkafőző működött, kettőre emlékszem. Az egyikben sikerült megismerkednem a cukros pálinkával, a másikban soha nem jártam, de az utcát betöltötte a cefrésgödör átható bűze, így nem lehetett eltéveszteni. Legendaként mesélték, hogy a helybeliek a szombat esti tánc után megkergették a szomszéd faluból érkezőket, úgy terelték őket a kertek alján, hogy ne kerülhessék el a cefrésgödröt, és fejvesztett menekülésük közepette általában bele is estek, amit utána nehéz volt odahaza ésszerű magyarázattal igazolni.
Később ugyan láttam még néhány alkalommal mozgatható pálinkafőző szerkezeteket, körötte tüsténkedőket is, ám valahogy nagyon ridegnek tűnt az egész folyamat. Hiányzott belőle a báránybőr melege a rézkazán melletti zugban, a kék angyalláng a vezetőcsövön, meg mindaz, amit egy nyiladozó elméjű gyermek csupán a nagyszüleivel együtt élhet át.
