A közelmúltban arról írtunk, milyen sokan szeretnék itt hagyni Szerbiát, azon belül Zentát, szerencsét próbálni valahol külföldön. Akkor a megszólaltatott zentaiak elmondták, mit remélnek a külföldi munkától, a külföldi élettől. Most olyanoknak adunk hangot, akik már visszatértek. Ők rávilágítanak arra is, hogy az élet nem fenékig tejfel egy idegen országban sem.
Borbély Zoltán zentai orgonaművész 11 évet élt Grácban. 2002-ben egyetemi tanulmányokra költözött oda, az egyetemen ismerkedett meg erdélyi feleségével, aki egyházzenész. Mindkét lányuk Ausztriában született, két hete költöztek Zentára.
– Amikor az ember kimegy külföldre, elájul, milyen gyönyörűek a parkok, milyen rendezettek az utcák, milyen kedvesek az emberek, a hivatalok milyen modernek. Idővel ez az érzés megváltozik, mert az ember rájön, hogy semmi, egy fűszál sem az övé. Minden az őslakosoké, ők és az ő őseik alkottak mindent, és a társadalmukban a betelepülőre igazából nincs szükség. A betelepülők nélkül is tökéletesen működik minden. A betelepülők 95 %-a a pénz miatt megy egy idegen országba, és nem azért, mert meg akarja ismerni ezt vagy azt a kultúrát. Emiatt is van az, hogy az őslakosok nem látják szívesen a külföldieket, mert azoknak az országból igazából csak a pénz kell.
Mi a feleségemmel azért döntöttünk úgy, hogy Zentára költözünk, vissza az én szülővárosomba, mert úgy éreztük, Ausztriában mindig csak idegenek maradunk, nagyon jó munkahelyet szinte soha sem kapnánk, és a gyermekeinknek sem tudnánk olyan jövőképet biztosítani, amilyet szeretnénk. Mindenki azzal az indokkal akar külföldre költözni, hogy biztosítsa a gyermeke jövőjét. Kérdem én, milyen jövőre gondol. Az a kérdés, hogy kinek mi az igénye a jövővel kapcsolatban. Nekem nem csak anyagi, hanem kulturális meg szellemi igényeim is vannak, amiket egy idegen ország, történetesen Ausztria nem elégített ki. Nekem fontos, hogy a gyermekem ne olvadjon be egy számunkra idegen közösségbe, fontos, hogy magyarul beszéljen, a magyar legyen az anyanyelve, fontos, hogy a gyermekemmel az utcán, a játszótéren is magyarul beszélhessek anélkül, hogy szúrós tekintetekkel találkoznék. Mert higgyék el, az osztrákok megtűrik ugyan, de nem szeretik a betelepülőket. A játszótéren idegen nyelven beszélő gyerekről csakis az jut eszükbe, hogy na itt van egy újabb betelepült csemete, ez is csak viszi a pénzünket, biztos csak fölszedi a szociális segélyt. Az is kérdés, milyen iskolába fogom íratni a gyermekeimet. Ott annyira vegyes a társaság, hogy a kínaitól az afrikaiig a törökön át a világ mind a négy sarkából vannak gyerekek. Én például ilyen osztályba nem járatnám a gyerekem. Azt mindenkinek tudnia kell, hogy a külföldi társadalom szemében a Szerbiából meg innen-onnan betelepülők, meg még azok gyerekei is életük végéig auslanderek – idegenek lesznek, akik halálukig másodrangúak. Addig, míg az idegen bólogat, addig rendben van, de ha konfliktushelyzet adódik, rögtön azt kérdezik: minek jöttél ide.
Én orgonistaként a gráci szlovén közösségben miséken játszottam, és ugyanott heti egy alkalommal takarítottam is. Emellett hat éve még az újvidéki zeneakadémián is tanítottam, kéthetenként ingáztam, hogy megtartsam az óráimat. Ausztriában egyébként fizikai munkára, alja munkára fölveszik a külföldit, vagy feketén foglalkoztatják, de rendes munkahelyet nem nagyon kap. Ha már mondjuk tíz éve ott van, és van letelepedési engedélye, akkor már könnyebben talál rendesebb munkát, de addig nem nagyon. Mi sem tudtunk rendes munkát kapni. Csak olyan állásra lett volna lehetőségünk, hogy valami Isten háta mögötti hegyi falvakban oktathattunk volna iskolában, játszhattunk volna templomban, kórust vezethettünk volna. Minden faluban lett volna egy 15-20 %-os állásunk, és 5–6 falu bejárásával sikerült volna a teljes munkaidőt kitöltenünk. Nem akartunk ilyen szétforgácsolt életet élni. Az itteni zeneakadémián betöltött állásommal itthon egészen más életminőségem lehet, mint Ausztriában. A feleségemnek még nincs Zentán állása, ő még Ausztriában a doktori képzését végzi, de ő is keresi majd a munkát. Egy további ok, ami miatt hazaköltöztem, hogy az osztrák emberek kultúrája, mentalitása teljesen más, mint a minek. A modoruk, kommunikációjuk, a problémáik, stb. minden más, mint a miénk. Mikor 9 év gráci tartózkodás után egyszer 4 hónapot Zentán töltöttem, és utána visszamentem Grácba, azt éreztem, hogy ebből a városból, habár gyönyörű, semmi sem hiányzott. Aznap este egy vacsorára voltam hivatalos 10 másik orgonista kollégámmal együtt. Csak egy érzésem volt: ezekkel az emberekkel 9 év ismeretség és közös munka után sem tudok két szót sem váltani, mert mások, más az életük, mások a problémáik, mint nekem vagy egy vajdasági embernek. Én mint orgonista 11 év után sem tudtam azonosulni az osztrák énekekkel, én a magyar énekek zenei világát érzem legjobban, azt szeretem a legjobban. Amire az osztrák azt mondja: "schön, melodisch" ("szép, dallamos"), arról egy magyar embernek az a véleménye, hogy unalmas és sótalan.
Nem becsmérelni akarom az osztrákokat és bármelyik más nemzetet, országot, de azért a külföldre vágyóknak nem árt ezekre a dolgokra is gondolniuk. Én egyébként nem bántam meg, hogy világot láttam, nyelvet tanultam, tapasztalatot szereztem. A fiatalokat buzdítanám is arra, hogy lássanak világot, de ha tehetik, jöjjenek haza. Minket és a gyerekeimet a templomi közösség, amelyben dolgoztunk, szépen elfogadott, erre nem panaszkodhatok. A feleségem többek között 3 kórust is vezetett, és mivel nagyon szerették, megsiratták, mikor eljött. Én a 11 év alatt csak 2 osztrákhoz kerültem annyira közel, hogy velük a hazaköltözésem után is tartsam a kapcsolatot.
A múlt héten meg is látogattak bennünket, és nagy örömmel beszéltem velük itthon németül, vittem őket vendéglőbe, meséltem a városunkról. Ilyenkor nagyon jó érzés, hogy tudok németül.
Vijatov András és Vijatov Hagymás Júlia 2008-ban Budapestről költöztek haza Zentára. András kávézót tart, Júlia pszichológus.
– Budapesten egy amerikai multinacionális cégnél hat évet dolgoztam, jól kerestem, a főnökeim is rendesek voltak, a közösség is jó volt, mégis elegem lett belőle – kezdte András. – Korábban itthon már voltam a magam ura, egy pizzériát tartottam ugyanis, Budapesten meg alkalmazott lettem. Láttam a kettő közötti különbséget, és úgy éreztem, én nem bírom ezt az alkalmazotti viszonyt tovább. Kötött volt a munkaidőm, csak a hétvégén volt egy kis szabadidőm. Akkor hallottuk meg, hogy Zentán árulnak egy kávézót. Én nagyon haza akartam jönni, így a szüleink anyagi segítségével megvettük a kávézót, és hazajöttünk. Ha a szüleink akkor nem tudnak segíteni, akkor valószínűleg maradtunk volna, de szerencsére nem így történt. Azóta tudom csak igazán becsülni az itthoni életet, mióta megtapasztaltam, milyen az élet külföldön, nagyvárosban, multicégnél, távol a szülőktől, a családtól, a gyerekkori haveroktól. Nekünk egyébként Magyarországon is nagyon jó társaságunk volt, itthon azonban egészen más. Most itthon becsülni tudom azt, hogy naponta el tudom vinni a kutyámat sétáltatni, bármikor le tudok ugrani a Tiszára úszni egyet, és ezzel nem kell feltétlenül megvárni a hétvégét, nagyon jó, hogy bármikor el tudok biciklizni a szüleimhez, és számíthatok az édesanyámra, ha segítség kell a kisfiunk felügyeletében. Ha nem éltem volna Budapesten hat évet, most ezt nem tudnám becsülni. Akkor valószínűleg a mai napig úgy gondolnám, hogy Zenta egy poros, piszkos, lehetőségek nélküli kisváros. A külföldi munkatapasztalattal ma már biztosan tudom, inkább lennék itthon szegény, mint külföldön gazdag. Azoknak, akik ki akarnak vándorolni, azt szoktam mondani, tedd mérlegre a pénzt, meg az életet, és válaszd, amelyiket akarod – mondta András.
– Engem a klinikai pszichológia érdekelt, de azon a területen szinte lehetetlen a magyar fővárosban elhelyezkedni – vette át a szót Júlia. – Ott pszichológusként multinacionális cégnél dolgozhattam volna a humánerőforrás területén, de az engem egyáltalán nem érdekelt, így én is hajlottam a Zentára költözésre. Itthon szerencsére kaptam is munkát az egészségügyben, így most azt csinálhatom, amit szeretek.
Vasas Tamás testneveléstanár 11 évet élt Magyarországon és 2011-ben döntött úgy, hogy visszajön Zentára:
– Még középiskolás koromban mentem át Pécsre tanulni, így egyetemi diplomát is ott szereztem. Testnevelőtanár lettem, de ott tanárként nem dolgoztam. Egy ideig úszóedzőként és oktatóként kerestem a kenyerem, azután pedig, a gazdasági válság kitörése előtt fél évvel saját vállalkozásba kezdtem. Külföldi állampolgárként egyéni vállalkozó nem lehettem, ezért BT-t kellett nyitnom, ami persze sokkal többe került. A cégem befektetésekhez szükséges állami támogatások lehívásával foglalkozott, minden, Magyarországon megtalálható nevesebb bankkal kapcsolatban álltam. Rengeteget utaztam és dolgoztam, a telefon szinte a fülemhez volt nőve, voltak alkalmazottaim, őket is irányítani kellett. Éjt nappallá téve dolgoztam, de volt is eredménye, szépen kerestem vele, meg szerettem is, igaz, se ünnepnapom, se hétvégém nem volt. Aztán ahogy a válság egyre mélyebbre húzta az embereket Magyarországon, a cégen is éreztem, hogy egyre kevesebb a haszon, viszont dolgozni továbbra is sokat kellett. Már az egészségem is bánni kezdte a nagy hajtást, túl sok volt a stressz, és a rengeteg autóban ülés sem használt. 2011-ben eljutottam arra a pontra, hogy úgy éreztem, ennyi pénzért ez már nem éri meg. Akkor elhatároztam, eladom a vállalkozásom. Választhattam, vagy ott keresek munkát, vagy hazajövök, és megpróbálok elhelyezkedni testneveléstanárként. Az utóbbi mellett döntöttem. Nem sokkal a hazaköltözésem után a Zentai Gimnáziumban nyugdíjba ment a testnevelőtanár, én azt a megüresedett állást pályáztam meg, és kis szerencsével meg is kaptam. Azóta ott dolgozom, és szeretem. Én egyébként soha nem szakadtam el Zentától, még Magyarországon éltem, addig is, amikor csak tudtam, hazajöttem, megmaradt a baráti köröm is. Mindenki tudja rólam, hogy lokálpatrióta vagyok, szeretem Zentát, szeretek itt élni. Különben Magyarországon is jól éreztem magam, bár soha nem tudtam teljes mértékben beilleszkedni, talán nem is akartam. A mi mentalitásunk nem olyan, mint a magyarországi magyaroké. Kevés olyan embert találtam, akinek a gondolkodásmódja, a felfogása hasonlítana a vajdasági magyarokéra, így kevés olyan igaz barátra tettem szert, akivel a ma is tartom a kapcsolatot. Rengeteg ismerősöm volt, de azok mind elkoptak, ahogy hazajöttem. Én azt sem bántam meg, hogy éltem külföldön, azt meg pláne nem, hogy visszajöttem a szülővárosomba.
