A 25 éves magyarkanizsai Fejsztámer Orsolya alig több, mint fél éve foglalkozik maszkok készítésével és dekorálásával, de már külföldi megrendelők is felkeresik a nem mindennapi mesterséget űző lányt. Aki látott már velencei karneváli maszkot, az tudja, hogy minden darab egy különálló műalkotás, s a látvány olyannyira rabul ejti a nézőt, hogy gyakran a borsos ár ellenére is szert tesz rájuk. Orsolya is hasonlóan került a maszkok bűvöletébe, elmondása szerint egy helyi kávézóban akadt meg a szeme rajtuk, ám vásárlás helyett benne az élmény az alkotói énjét ébresztette fel.
– Tavaly decemberben egy helyi kávézóban láttam meg két velencei maszkot, ami akkor lenyűgözött a szépségével. Ez volt az első benyomásom, a második pedig, hogy nem tűnt bonyolultnak, hogy magam is készítsek valami hasonlót. Az elhatározás, hogy ezzel foglalkozzam, csak később született meg. Januárban meglátogattam a bátyáimat Budapesten, és meséltem az ötletemről, hogy mi lenne, ha megpróbálnék maszkot készíteni. Ők ezt egyáltalán nem tartották rossz ötletnek, és még biztattak is, hogy ott vásároljuk be a szükséges anyagokat. De végül az az idő, amit Pesten töltöttem, inkább csak nézelődéssel telt el. Először olvasgattam, az interneten keresgéltem, mintákat gyűjtöttem, megvizsgáltam a színek kompozícióját, elmerültem a témában. Érdekes, hogy ma már az ismerőseim azt mondják, és én magam is kezdem elhinni, hogy szebbek a maszkjaim, mint az a kettő, amelybe annak idején beleszerettem.
Orsolyától a kreativitás és az alkotómunka nem állt távol, korábban faldekorálással foglalkozott két évig, de már iskolásként felfigyeltek rajzkészségére. Grafikus szeretett volna lenni, de végül a műszaki középiskolába jelentkezett először, ahová fel is vették, majd az Újvidéki Egyetem bölcsészkarának hallgatója lett magyar nyelv és irodalom szakon, de végül a szakmájában nem tudott elhelyezkedni. Ahogy lenni szokott, még sincs feleslegesen megtett vargabetű.
– Az egyetemen tanultam művészettörténetet is, aminek most nagy hasznát veszem. Úgy gondolom, aki alkotói munkát végez – legyen szó bármilyen művészeti ágról –, annak szükséges az elméleti tudás, hogy ismerje a különböző korok stílusirányzatait, formáit, színeit. De ez a megszerzett tudás csak az alap, ma is követem a külföldi weboldalakon keresztül a legújabb technikákat és a divatot.
Ma már nem is vágyik rá, hogy a szakmájában találjon munkát, megtalálta azt, amivel szívesen foglalkozna élete során, s ha ahhoz, hogy ebből megéljen, külföldre kellene költöznie, nem habozna.
– Az egyetlen probléma, hogy nálunk nem igazán látom a jövőt. Vannak megrendeléseim magánszemélyektől, fotósoktól, kiállításokhoz is keresték már a maszkjaim, de az anyagi lehetőségek korlátozottak nálunk, ilyesmire nem igazán költhetnek az emberek. Eddig az interneten reklámoztam magam, ott megtalálhatók a fotók a munkáimról, így akadtak megrendelőim külföldről is, a környező országokból szinte mindenhonnan, Magyarországról főleg, de Németországból és Törökországból is például. Ismerősökön keresztül érdeklődnek, de voltak, akik a képeim láttán kerestek fel ismeretlenül. Nagyon szeretem a szülővárosomat, mert ideköt a családom, a múltam és a jelenem, de ha a munkám miatt el kellene mennem, akkor megtenném. Most elsősorban ismertségre és elismertségre vágyom. Szeretnék majd egyszer üzletet nyitni, és jó lenne, ha majd úgy emlegetnék az én munkáim is, ahogy a nagy festőkét: ahogy itt dicsekednek az emberek, hogy nekem van egy Dobó Tihamér-festményem, úgy azt mondanák majd, hogy nekem meg van egy Fejsztámer Orsolya-maszkom.
