Hajdan, vadászpályafutásom elején, amikor még csak hajtóként jártam apámmal a határt, az augusztusi nyári idényben a fogoly volt vidékünkön a fő vad. Délutánonként 3–4 puskás, gyerekek és vizslák kíséretében, járták a répa- és muhartáblákat, a hereföldeket, tarlókat, amelyekből egymás után rebbentek fel a 20–50 főnyi fogolycsapatok. Ritka volt az a vadász aki egy-egy ilyen hangulatos, kényelmes délutáni séta után tíz 10 fogolynál kevesebbet vitt volna az aggatékon. Leginkább nem is a vadász vitte, hanem a hozzá tartozó, mellette inaskodó gyerek cipelte a zsákmányt. Meg a patront, a vizet, és tette mindezt szíves örömest mert vadászhatott. Akkoriban ugyanis vadásznak lenni nagy kiváltság és dicsőség volt. Felejthetetlen, emlékekben is gazdag vadászatok voltak ezek, hiszen akkor még úgy tűnt, a fogoly kiirthatatlan erről a vidékről. Az akkori tapasztalt nimródok úgy tartották: a foglyot lőni kell, hogy jobban szaporodjon, és keveredjenek a csapatok.
Azóta nagyot fordult velünk a világ, és eltűntek a foglyok. Olyannyira, hogy ma örülünk, ha nagyritkán nyúlvadászat vagy fácánozás közben felrebben egy-egy család. És történt mindez annak ellenére, hogy Észak-Bácskában az egyesületek többsége már több mint tizenöt éve egyáltalán nem vadássza a foglyot. Ez bizonyítja, hogy nem a túlvádászás, hanem a túlzott vegyszerhasználat vitte el az egykor mesés állományt. Érdekes, hogy Szerbia központi részén egyelőre még töretlennek látszik a fogolyállomány. Ott nem ritka a harminc egyedet is meghaladó fogolycsapat. Igaz, ott aligha lövik ezt a nemes madarat, inkább a nagyobb testű, több húst adó fácánt részesítik előnyben.
Itt el kell elmondani, hogy a hegyes, erdőkkel, vízmosásokkal, mély völgyekkel szabdalt terep alkalmatlan az intenzív mezőgazdaságnak, ezért a kisparcellás táblák ideális szaporodási feltételeket nyújtanak a fogolynak. Vannak olyan részei is ennek a vidéknek, amelyeket elkerült a tagosítás, így szinte természetes állapotok uralkodnak. Mindenhol szederrel benőtt mezsgyék, háborítatlan erdei tisztások tarkítják a megművelt területeket. A tarlót nem vegykezelik, amikor a kombájn pora még el sem ült; nem is ugarolják fel őszig, mert ott legeltetik a jószágot. A fogoly pedig éppen ezt szereti.
Nem a múlt felett siránkozok, a kiömlött tejet nem érdemes siratni. A vadászati illetékeseknél meg vezetőknél azonban tudatosítani kell, hogy az adott faj számára mennyire fontos az ideális élőhely megtartása. A kultúrsivataggá züllesztett észak-bácskai területek, vagy akár a vajdasági táj már nem sokáig tudja eltartani a megcsappant apróvad-állományt. Ha így folytatódik, félő, hogy unokáinknak nem lesz mire vadászniuk. Nem jelent vigaszt, hogy ezért nem a vadászok lesznek felelősek, hanem a profitot hajhászó birtokosok, akik még az aszfaltot is felszántanák, ha lenne ami megterem benne.
