Idén augusztusban is felforrósodott az amerikai tea(délután mozgalom). Miután az első félévet végtelen sok üres dumával, de érdemi törvényhozás nélkül zárta a kongresszus, a honatyák és honanyák meg(nem)érdemelt pihenőjükre vonultak. Azaz csak vonultak volna, ha nem éppen augusztus lenne a lakossági fórumok ideje. Azokon folytatódik a szélsőséges lárifári.
Mert hogy nem volt elég aláaknázni a fegyverbiztonsági reformot meg a bevándorlási reformtörvényt: az amerikai szélsőjobb nem nyughat a 2010-es egészségbiztosítási reform miatt sem. Az eredetileg konzervatív elképzelésekre alapozó törvényt kizárólag Obama politikai erőfeszítései tették lehetővé, hiszen még saját frakciójában is ültek olyan törvényhozók, akik rettegtek a „szocialistának” kikiáltott törvény ellenzőitől. A képviselőházban akkor még demokrata többség ült, de a szenátusban szükséges 60 szavazat éppen hogy csak összejött: mind az 58 demokrata igennel, mind a 40 republikánus nemmel szavazott (egy közülük távol maradt), így csak a két független szenátor igenjének volt köszönhető a siker.
Mint emlékezetes, a törvénnyel az USA történetében először valósult meg minden polgár számára a biztosítás-vásárlási jog, mert azelőtt a biztosító társaságok dönthették el, kinek méltóztatnak jó pénzért eladni az „árujukat” és kinek nem. Akinek a legnagyobb szüksége lett volna rá, annak természetesen nem. Ez a körülmény vitte rá a konzervatív többségű legfelső bíróságot, hogy egyetlen fős szavazattöbbséggel elvesse azokat, a republikánus kormányzású szövetségi államokból származó pereket, amelyek alkotmányellenesnek követelték minősíteni a reformot.
Az „Obamacare”-nek csúfolt törvény – az elnök maga azt mondta a tavalyi kampány során, hogy ő bezzeg büszke a becenévre – megdöntésének legújabb ötlete abból indul ki, hogy ha a kongresszus nem hagyja jóvá a törvény pénzelését az október elsején kezdődő pénzügyi évre (a legtöbb rendelkezés Újévkor lép életbe), akkor kerülő úton mégis sikerül meghiúsítani az elnök akaratát. Ennek érdekében a republikánusok egy része nem átallaná meg sem hozni a következő költségvetést, sőt inkább ideiglenesen bezáratná a kormányt – csakhogy ne legyen Obamának sikere.
Csak néhány olyan higgadtabb republikánus mer megszólalni, aki látja, hogy ez a „stratégia” hová vezet: újabb gazdasági hullámvölgybe és végső soron a Republikánus Párt további hanyatlásához. Ilyen jellegű figyelmeztetést tett közzé a minap Colin Powell volt külügyminiszter és még néhány „klasszikus konzervatív” politikus. A Teadélutánt azonban nem lehet észérvekkel meggyőzni, annak háttérkorbácsolói és mágnásai csak a vörös posztót látják Obama nyakkendőjében.
A jobboldali lakossági fórumok egyike-másika odáig fajul, hogy még a teadélutános képviselőket és szenátorokat is ostorozza a felbujtatott kispolgári csőcselék. Egyre gyakrabban harsan fel a kérdés, miért nem indít a republikánus frakció leváltási eljárást az elnök ellen.
Az egész hajszában az a legaranyosabb, ahogyan a jobboldali törvényhozók megválaszolják ezeket a kérdéseket. Ted Cruz szélsőséges texasi teadélutános szerint például azért nem megy a dolog, mert „ahhoz, hogy sikeres leváltási folyamat induljon, szükség van a szenátus szavazat(többségére)”. Nehéz az eredeti angol szöveg pontos átültetése, mert az „impeachment” szó a folyamatnak csak egyik részét fedi és sokkal keményebb kifejezés, mint a szokásos magyar megfelelője. Ez azonban nem változtat azon, hogy az elnök egyik legnagyobb ellensége, Cruz szenátor, aki egyesek szerint elnökjelöltetési álmokat is dédelget, válaszából ítélve nincs tisztában az eljárási szabállyal. Cruz mellesleg roppant sikeres jogászként kezdte pályáját, ifj. Bush elnök idején igazságügy-minisztériumi államtitkár volt, majd Texas főügyésze. Netán ismerhetné az alkotmányt.
Az ismeretlen nevű teadélutános törvényhozóktól már nem is idézünk, annyira alacsony szinten magyarázzák a népnek a leváltást. A legújabb meglepetést Tom Coburn oklahomai szenátor okozta a minap, miután személyes barátjának nevezte az elnököt. Azt találta mondani egy „miért nem váltjuk le?” kérdésre, hogy „Obama vészesen közeledik” a leváltáshoz szükséges feltételekhez. Az utóbbiakról a doktor úr (Coburn civilben szülészorvos és déli baptista egyházi elöljáró) így vélekedett: „Nem vagyok jogász, nem tudom pontosan, mit jelentenek a feltételek (az idevágó paragrafus: «4. § Az Egyesült Államok elnökét, alelnökét és valamennyi polgári tisztségviselőjét közjogi felelősségre vonás során hivatalukból el kell mozdítani, hazaárulás, vesztegetés, egyéb súlyos bűncselekmény és vétség miatt történt elítélés esetén.»), de azt hiszem, hogy ez a kormányzat szándékos törvényszegéseket követ el.”
Nem mellékes megállapítani, hogy a leváltósdik egyikén sem hangzott el egyetlen olyan érv vagy akár csak sejtetés sem, amely kimerítené az alkotmányban előírt feltételeket. A szélsőjobb egyszerűen gyűlöli Obamát, különösen miután másodszor is győzött. Számos jel alapján azt is nyugodtan állíthatjuk, hogy az ország egy hangos, jól szituált kisebbsége képtelen elviselni egy népszerű és okos fekete bőrű férfit az ultrakeresztények szerint nyilvánvalóan csak „tisztességes fehéreknek” járó világhatalom élén. A „szocialista” egészségbiztosítási jog kiharcolásának „vétke” meg csak átlátszó lepel a sötét lelkeken.
