Messiásként ünnepli a kormánypárti, vagy mondjuk úgy, a haladó párt által távvezérelt média Lazar Krstićet, aki az átalakított kormány pénzügyminisztere lesz. A 29 éves niši születésű fiatalember a Yale Egyetemen szerzett oklevelet, illetve egy elismert tanácsadó cég munkatársaként dolgozott. Tekintve, hogy Dinkićéknek a kormányból történt kihajítását követően gyakorlatilag ugyanaz a korábban vörös-feketének nevezett koalíció irányítja az országot, mint 2000 előtt, adják magukat a párhuzamok. Akkoriban is voltak messiások. Az akkor teljhatalmú, 102 százalékos népszerűségnek örvendő népvezér, Milošević kettőt is elhasznált belőlük. Egyikük volt Milan Panić, az Amerikában meggazdagodott szerb vállalkozó, a másik pedig Dragoslav Avramović pénzügyi szakértő. Mindkettejüket azért varázsolta elő Slobo apánk a kalapjából, mert kellett valaki, aki elvégzi a piszkos munkát. Mindkettő pártonkívüli személyiség volt, és mindkettő csak addig kellett, amíg úgy táncoltak, ahogy a vezér fütyül. Panićnak akkor kellett mennie, amikor komolyan elhitte, hogy hatalom van a kezében, nyitni akart a Nyugat felé, ezért el is indult Milošević ellen az elnökválasztáson. Minimálisan maradt alul, ami az akkori viszonyok ismeretében akár azt is jelentheti, hogy ő nyert, de hát ma sem mindig az kerül pozícióba, aki igazából választást nyer. Az akkor 76 éves Avramović pedig addig jó volt, amíg megállította a hiperinflációt, de amikor megtagadta, hogy pénzt nyomtasson a még mindig zajló háborúskodások finanszírozására, őt is lapátra tették.
Ma ismét van egy államférfiúnk, aki egyes felmérések szerint a lakosság 70–80 százalékának rajongását élvezi, ismét bajban van a gazdaság, és ő is előrántott a kalapból egy pártonkívüli szakértőt, akit Amerikából hívott haza. Az ambíciókkal teli fiatal szakember pedig kész programmal jön, tudja, mit kellene tenni. És ez is egy újabb párhuzam. Avramović és Panić is tudták, mit kell tenni. Megszorításokat kellett végrehajtani, pénzügyi fegyelemre volt szükség. Vučić és Krstić mindketten tudják, most mire van szükség. Megszorításokra, az állami szférában elbocsátásokra, nyugdíjreformra, a közalkalmazotti bérek befagyasztására, és így tovább. Ezt Vučić már korábban bejelentette, csak éppen koalíciós partnerei ellenkezésébe ütközött. Úgyhogy félő, ő is talált egy lelkes pártonkívüli, ötletekkel és energiával teli szakembert, aki mindezt hajlandó végigcsinálni. Vagyis inkább elkezdeni. Aztán, ha esetleg a szociális elégedetlenség robbanásveszélyig fajult, akkor a pénzügyminisztert menesztik, ő viszi el a balhét. Bölcs vezéreink a nép elé állnak majd, és fájdalmas arccal közlik, hogy hát igen, ők jó szándékkal biztosítottak esélyt egy fiatalnak, de hát ez van, ifjonti hév, tapasztalatlanság, ennek ez a következménye. Gondolom, ebben az esetben az elsők között lesz Jovan Krkobabić a maga 83 éves élettapasztalatával, és a fia, Milan, aki nyugdíjasként igazgatja a Szerbiai Postaforgalmi Vállalatot.
És el is jutottunk a lényeghez. Mindamellett, hogy folyamatosan azt halljuk és azzal szembesülünk, hogy a fiatalok távoznak az országból, hogy a társadalom elöregedik, egész sor tisztséget töltenek be nyugdíjas korú, hetvenes, nyolcvanas éveikben lévő személyek, olyanok, akik korábban sem éjjeli őrként dolgoztak, hanem egész életükben vezető beosztásban voltak, úgyhogy azt sem lehet mondani, hogy nyomorult kis nyugdíjukat szeretnék kiegészíteni. Beszélhetünk a Krkobabić dinasztiáról, de ott van például a parlamentben a 87 éves Zaharije Trnavčević is, vagy akár vegyük Szabadkát, az egyik helyi lap főszerkesztője is nyugdíjas. A napokban volt lehetőségem bepillantást nyerni egy állásfelhívásra beérkezett jelentkezési lapokba, és tanulságos volt. A Szerbia különböző pontjairól származó, többnyire huszonéves, egyetemi végzettséggel rendelkező fiatal érdeklődők között nagy számban akadtak olyanok, akik gyakorlatilag a sofőrködéstől a portáskodásig mindent csináltak, csakhogy megéljenek valamiből.
Persze, minden vezető, minden szinten a fiatalításról harsog dicshimnuszokat, mindenki arról beszél, hogy a fiataloké a jövő, nekik kell esélyt adni és így tovább. Azonban, ebben az esetben is a szerbiai pártokrácia szabályai érvényesülnek. Sokszor mindegy, milyen végzettséggel, affinitásokkal, tehetséggel, munkabírással rendelkezik az illető, a pártok csakis saját, megbízható kádereiket helyezik pozícióba, még ha ez sok esetben kontraszelekciót is eredményez. Hiszen Krkobabićék is fiatalítanak. A dinasztia vezetőjének unokája már a Szerbiai Gazdasági Kamarában tölt be vezető tisztséget, friss diplomásként.
Néhány évvel ezelőtt jelen voltam egy találkozón, ahol a vendégek a Magyar Országgyűlésből érkeztek, mindegyik parlamenti párt képviseltette magát. Házigazdájuk elmesélte, hogy a kilencvenes években a vajdasági magyarságot egy olyan mértékű érvágás érte azzal, hogy a háború elől elmenekült a legéletképesebb középgeneráció, hogy ezt már kiheverni sem fogjuk. Éppen ezért, a közösség megmaradása az idősebbek kezében van. Az elhangzottakkal részben egyetértek. Komoly veszteségek értek bennünket, az értelmiségi réteget gyakorlatilag lefejezte a Slobo-rezsim politikája. Na de… Nagyon sokan voltak olyanok, akik itt maradtak és végigélték a kilencvenes éveket, fogukat összeszorítva befejezték a szerb egyetemeket és boldogulni próbálnak. Illetve, 1992 óta immár 21 év eltelt, vagyis egy teljes új nemzedék felnőtt, akik között szép számmal vannak olyanok, akik itt szándékoznak maradni. Ezek a fiatalok lehetnek az új gerinc, ők adhatnak új lendületet a vajdasági magyarságnak. Csak éppen esélyt kellene adni nekik. Ajtót nyitni számukra.
Nincs szükség rá, hogy a századik évükhöz közelítő emberek irányítsanak. De a másik véglet se járható, hogy a friss diplomás ifjoncokat azonnal helyezzük vezető pozícióba, dobjuk be a mély vízbe. Mert jó eséllyel megfulladnak, elsodorja őket a víz, és akkor ismét lehet bizonygatni, hogy mi akartuk, de hát… Mindezt fokozatosan kell elvégezni. Ha már a középgeneráció ilyen foghíjas, akkor az idősebbeknek, a nyugdíjas korúaknak fokozatosan kellene átadniuk a tudásukat, tapasztalatukat, jó tanácsaikat a fiataloknak. Hogy azok azt a 21. századi, másabb, gyorsabb, dinamikusabb észjárást követelő tudásukkal elegyítve hasznosítani tudják. Olyan értelmiségi elitre van szükségünk, amelyet a saját fejüket használó, önálló gondolatokkal, ötletekkel, tervekkel rendelkező tehetséges, képzett személyek alkotnak, akik kemény munkával jutnak lépésenként feljebb és feljebb a ranglétrán. Akik készek és képesek itt maradni és tenni a közösségért. A megmaradásunk kulcsa, hogy az itt lévő fiatal generáció sorsa ne a degeneráció legyen.
