2024. április 23., kedd

Élő történelmünk

Radnóti sorai jutnak az eszembe, amikor egészen egyéni történelemleckét veszek magamnak, magamtól: Oly korban éltem én e földön…
S valóban:

„Oly korban éltem én e földön

mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.”

Ám gyerekkoromban én még nem éreztem, hogy:

„Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.”

Azután eljött az idő, amikor a saját bőrömön is megtapasztalhattam, hogy:

„Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.”

De: én még olyan korban nevelkedtem, amikor nem éltünk vérzivataros történelmi időket, nem volt rossz gyermeknek lenni, és csak utólag döbbentem rá, hogy azért a nagy testvériség-egység szellemében valamit elsikkasztottak az életünkből: a nemzeti történelmünket. Lopva tanultunk, tanítottak ezt-azt a gerincesebb pedagógusok, a magyar történelemmel azonban csak egyetemi éveim alatt kerülhettünk igazán közel egymáshoz.

Ötvenhat úgy érintett meg, mélyen, nagyon mélyen, hogy egy vágáshutai házikóban két dolog fogadott bennünket: a Hazatérés nagylemez meg az a magnókazetta, melyet valahonnan Nyugatról csempésztek be anyahoni barátaink, és csak itt, csak titokban hallgathattuk róla az akkori utolsó szabad magyar rádió, a Rákóczi adó utolsó hangfelvételét. Megrázóak voltak a világnyelveken többször is felolvasott, kétségbeesett – és mint utóbb kiderült, hiábavaló – segélykérések, és még megrázóbb volt az elnémulás: „A szovjet tankok és légierők támadják Dunapentelét... A harc változatlan hevességgel továbbra is folyik... Adásunkat bizonytalan időre megszakítjuk... Rákóczi adó, Magyarország”.

Szent István és kora akkor vált számomra élővé, amikor egyszer a nyolcvanas évek elején, egy késő nyári délutánon a budapesti Gerbeaud-ban egy különleges dal zengett fel, monumentalitásával betöltve teret-lelket:

„Felkelt a napunk, István a mi urunk.
Árad a kegyelem fénye ránk.
Hálás a szívünk, zengjen az örömünk,
Szép Magyarország, édes hazánk!”

Fogalmam sem volt róla, hogy mit hallok, de beleborzongtam az áradó kegyelmet példázó erőteljességébe. S korántsem volt ez kellemetlen borzongás, sőt, sokkal inkább katartikus élmény.

Csak később, a bemutató előtt tudtam meg, hogy a Szörényi–Bródy rockoperájából hallottam akkor egy részletet. Nem foglalkoztatott az előadás történelmi hűsége, sokkal fontosabbak voltak számomra a karakterek, akik fokozottabban felkeltették az érdeklődésemet a jeles történelmi korok, események nagy alakjai iránt.

Manapság felénk is szinte minden magyarlakta településen szépen felépített hagyománya van államalapító Szent István királyunk ünnepének, melyhez az új kenyér áldása és megszegése társul.

Amióta szerepelek a magyar nemzeti regiszterben, rendszeresen kapom Magyarország üzen megjelöléssel a friss információkat, a legutóbbi üzenetből például megtudtam, hogy: „Világszerte fellobbanhat a magyar szolidaritás lángja

A Külföldi Magyar Cserkészszövetség azt kezdeményezi, hogy augusztus 20-án a magyar szolidaritás jelképeként gyúljanak tábortüzek és gyertyák a magyarok által lakott területeken a Kárpát-medencében és szerte a világban.

Idén Budapesten négy kilövési pontról – három uszályról és a Lánchídról – indítják a rakétákat az augusztus 20-i nemzeti ünnep zárásaként. A fővárosi és balatoni tűzijáték kísérőzenéjét Havasi Balázs zongoraművész-zeneszerző komponálta. Magyarország Tortája címet idén a milotai mézes grillázstorta nyerte el, a ribizlihabos-almás réteges lett Magyarország cukormentes tortája, a Szent István-napi kenyér verseny győztese pedig a tönkölybúzás-joghurtos kenyér lett.”

A tönkölybúzás-joghurtoson kívül sül a magyarok kenyere is. Az idén már harmadjára szervezi meg Pécs a nemzet egységét, az összetartozást és a szolidaritást szimbolizálva azt a programot, amely keretében megsütik a magyarok kenyerét és az azt jelképező több ezer cipót az ország összes megyéjéből, valamint a határon túli településekről érkezett lisztből. Nemcsak a humánus jellege (rászoruló gyerekek kapják az adományokat) és nemcsak a korábbi lisztmennyiség megkétszerezése teszi mássá ezt a megmozdulást, hanem az is, hogy az országhatáron túli magyarok a közelgő választási évnek, a módosult választási törvényeknek, a kedvezményes visszahonosításnak köszönhetően újra a magyar történelem szerves részei lehetnek. A közelgő ünnep fényében most ne vitassuk, mennyire lehet jogos a beleszólás lehetősége, és mennyire lehetőség, inkább próbáljuk meg átérezni az összetartozás jelentőségét. Bízván abban, hogy az idei Együtt az ország jelmondat a jövőben az Együtt a nemzet jelmondattal egészülhet ki.

Azért, hogy mindannyiunk számára élő legyen a történelmünk, ha már a szüleink, nagyszüleink számára nem lehetett az.

Vagy talán mégis?

Most, a sajátos és személyes hangvételű történelemlecke alatt döbbentem rá, hogy nagyszüleim milyen furfangos módon állítottak emléket abban a faramuci átkosban a magyar történelemnek és jeles alakjainak. Öt fiuk közül öt nem akármilyen nevet kapott: István (ki más jutna eszünkbe róla, mint az államalapító nagy király?), László (több király is volt belőlük, például I. Szent LászlóÁrpád-házi magyar király, aki a bátyja, I. Géza után lépett a trónra), Lajos (I. Nagy Lajos például Magyarország és LengyelországAnjou-házi királya volt), Géza (a nagy magyar fejedelem, akinek a fia volt Szent István) és Imre (Szent Imre herceg pedig István király és Gizella királyné fiaként látta meg a napvilágot).

Lám, a mi családunkban így lett élővé a nemzeti történelem…