2024. április 16., kedd

Egy néptanító a Csallóközben

Aki a sorsát elfogadja, nyugodt az élete. Ezzel a gondolattal tettem le a Husvéth Lajos tanító úr emlékeit megörökítő könyvet („Hosszú életet ajándékozott nekem a Mindenható”), amely csak most került a kezembe, bár sokat hallottam a keskeny kis kötetről is, meg a csallóközi néptanító legendás alakjáról. Akit még ma is szeretettel és tisztelettel emlegetnek egykori tanítványai, közülük is már sokan jócskán túl a hatvanon, hetvenen. És emlékeznek rá néhányan mifelénk szintén, hisz az elhalványuló rokoni szálak Csókára is elvezetnek.

Hogy naplót vezethetett, csak utóbb jöttem rá, hiszen feljegyzései pedánsak, részletezők, legyen szó iskolai osztályzatról, vagy a szünidőben a mezei munkákért kapott pénz összegéről. (A körülmények folytán tandíjmentes diák, ingyen kapja a tankönyveket is, de csak kölcsönbe, a tanév végén azokat vissza kell adnia.) A könyv első fele voltaképpen erről szól: tanárairól, diáktársairól, a kirándulásokkal meg munkával eltöltött nyarakról. Közben sokféle dolgot megtanult. Mindent tudott a növényekről, az állatokról, a kertészkedésről, a házépítésről. Állandóan földközelben, így nem is érte különösebb meglepetés, erejével mindig racionálisan bánt. Egy esetet kivéve. Iskolái befejeztével előbb az orvosi egyetemre iratkozott, ám rövidesen rájött, ez sok és hosszú éveket venne igénybe. „Sajnáltam a szüleimet – írja –, kereső csak az apám volt egyedül a héttagú család részére.” Így aztán váltott, a néptanítóság negyed annyi idő alatt érhető el. „Ekkor változott meg az én életem célja” – állapítja meg utólag. S valóban. Az 1913-ban született Husvéth Lajos 1935-ben néptanító lett, ám állandó munkát azonnal nem kapott, egy darabig még inkább csak ideiglenes helyettesítések esetében vették igénybe. Amikor pedig már rendeződne a sorsa, közbeszól a háború, majd megalakul a Csehszlovák Köztársaság, amelynek „első dolga volt megszüntetni a magyar iskolákat. A magyar tanítóság közül csak azok kaptak állást a szlovák nyelvű iskolákban, akiknek szlovák bizonyítványuk volt”. Az elbocsátott magyar tanítók később kaptak egy minimális összeget, de az kevés volt a megélhetéshez, így rakodómunkásként helyezkedett el, majd raktáros. 1950-ben aztán megkapja a néptanítói kinevezést, s ez a pályája egészen a nyugdíjaztatásáig, 1973-ig. Akadt ebben hőskorszak is (annyi gyerek volt az egyik faluban, hogy még a dobogóra is ültetett diákokat), volt költözködés az egyik településről a másikba, házépítés, kútásás –, hogy aztán végül a Pozsonyhoz közeli Somorja legyen a végállomás, egy kiutalt tanítói lakással egy négyemeletes blokkházban. A közelben egy kis kertecskét vásárol, mert jól jön, ami beterem, s tovább vezeti a naplóját is, mert rendet szeretne maga körül, rendet a dolgaiban, rendet a tetteiben. És mindig célokat tűzött ki maga elé, bízva szívósságában, megtámogatva töretlen hitével. Felesége halála után már csak egy kívánsága maradt: eljutni a Szentföldre. És egy társasutazás ezt is lehetővé teszi, 1999-ben. Husvéth ekkor nyolcvanhat esztendős, a hosszú út előtt fizikailag próbál felerősödni, tornázik, sokat sétál. És tartja a lépést a többiekkel, a társaságban ő a kedvenc. Fennmarad egy fotó, amint kockacukorral kínálja az elébe térdeplő tevét.

Majd eljő az ezredforduló is: „Én, hála istennek erőben, egészségben megértem a nagyon várva várt 2000. esztendőt”. Az ismerősök, látogatók száma azonban lassanként elapadóban. Aztán eltávozik ő is, nyilván, más dolga már nem akadt a világban.

Könyvét – „az emlékezés derűjével megírt életregényt” – röviddel halála után 2002 tavaszán mutatták be a csölösztői Kormorán szállóban, közéleti személyiségek és hajdani diákjai körében. Idézet egy újságcikkből: „A visszaemlékezők tanúsága szerint rendkívüli tanáregyéniség volt, nevelési elveiben szigorú és következetes, pedagógusi tevékenysége során képes volt megragadni a gyermekek fantáziáját, egykor volt tanítványai ma is szeretettel emlékeznek vissza rá”.