Szentföldi utunk koronáját természetesen a Via Dolorosa jelentette. A kereszténység megjelenésének előfeltétele mindenképpen evvel a keresztúttal áll szoros kapcsolatban, kimenetele pedig a feltámadásban kapta meg azt a lényeget meghatározó értelmet, ami hitünk alapjául szolgál. Történjen bármi is velünk, ha képesek vagyunk felvállalni a krisztusi életutat, melynek végállomása a Golgota volt, akkor megadatik nékünk is a feltámadás kegyelme.
Vallásfilozófiai szempontból sokféleképpen értelmezhető ez a fizikai valóságában leírt szenvedéstörténet, de a lényeg mégiscsak egyetlenegy gondolatban sűríthető össze. Ez pedig az „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam” (János,14:6). Ennek az útnak az életre vezető mibenlétét is megfogalmazza a János szerint való evangélium: „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt, / Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt és magamtól. Van hatalmam letenni, azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól” (10:17,18).
Gondolkodjunk el egy pillanatra azon: hányszor voltunk képesek az elmondottakat megcselekedni? Nemet mondani az ego türelmetlen követelődzésének, hogy a lemondásunk tudatformáló erejét mikrotheoszi lényegünk kifejezésre juttatása révén megtapasztalhassuk?!
A keresztút a Szent István-kapu közelében kezdődik, a Szent Anna-zárdánál. Egyesek szerint Szűz Mária ezen a helyen született. Mi is innen indultunk, hogy végigjárjuk a jézusi szenvedés utolsó felvonásának stációit. A csoport tagjai közül sokan az azonosulás szándékával maguk is vállukra vették a keresztet. A tizennégy állomás mindegyikénél megállottunk és meghallgattuk a vonatkozó bibliai idézetet.
A keresztút első állomáshelye egy muszlim fiúiskola udvarában volt, majd következett Jézus megkorbácsolásának és töviskoronával történt megkoronázásának színhelye. Az Ecce Homo-boltívet elhagyva érkeztünk a harmadik stációhoz, ahol először esett el a Mester a kereszttel. Egy modern dombormű örökíti meg a jelenetet a lengyel kápolna falán. A Fájdalmas Szűzanya örmény katolikus templom ott emelkedik, ahol az Ember Fia édesanyjával találkozott. Egy ferences kápolna jelzi azt a teret, ahol Cirenei Simon segített a Megváltónak abban, hogy a keresztjét vigye. Ez volt az ötödik stáció, a hatodik pedig Szent Veronika házánál. Kendőjével itt törölte le Jézus arcáról a vért és verítéket.
A Via Dolorosa és a Kan ez-Zeit bazár sarkán a hagyományok szerint az Ítélet Kapuja állott. Ezen át vezették ki Jézust a városból a keresztre feszítés színhelyére. Ez egyben a hetedik stáció is, ahol a Fiú ismételten leroskadt a földre. Egy görögkeleti kápolna előtt van a nyolcadik állomás. Ide „Követé pedig őt a népnek és az asszonyoknak nagy sokasága, akik gyászolták és siraták őt. / Jézus pedig hozzájok fordulván, monda: Jeruzsálem leányai, ne sírjatok és rajtam, hanem ti magatokon sírjatok, és a ti magzataitokon” (Lukács, 23:27, 28). Ezután érkeztünk el a város egyik legkülönösebb templomához, amely egy afrikai sárkunyhóhoz hasonlít. Ez a kilencedik stáció színhelye is egyben, ahol Jézus urunk harmadszor is elesett a kereszttel.
A Szent Sír-bazilikában találhatók a keresztút utolsó állomásai, valamint a Kálvária. Padlómozaik jelzi a tizedik stációt, ahol Jézust megfosztották a ruháitól. A következő három állomáshely egymástól mindössze néhány lépésnyire helyezkedik el. Itt történhetett a kereszt felállítása, a megfeszítés, a kereszthalál meg a holttest levétele. Az Angyal-kápolnában található az a sziklatömb, mely a sírbejáratot zárta el. A bazilika legszentebb része természetesen a Szent Sír-kápolna, ami Jézus feltételezett nyughelyével azonos. Harmincperces sorbanállás után, a nagy tömegtől nyomorgatva végre bemehettünk a szent sírba, miután az őrzők arra hívták fel a figyelmet, hogy tilos a fényképezés, meg tilos sokáig bennmaradni. Egy beindult futószalag részeként, majdhogynem fel sem fogtuk, hogy hol vagyunk. Pillanatok alatt kilökődtünk a gyertyafényben úszó sírkamrából. Mi történt? Hol jártunk? Meg az üresség. A 21. századi tömegturizmusnak ez a hozadéka. A végeredmény a határtalan hiányérzet.
Második alkalmat csak kivételes esetben kap az ember. Csak ha nagyon megérdemli. Úgy tűnik, mi megérdemeltük. A misét aznap a Szent Sír-kápolna közvetlen közelében lévő Mária Magdolna-kápolnában tartottuk késő délután. Nagyon örültem ennek a kápolnának, melyben a keresztre feszítés történetét kis fémszobrok jelenítették meg, bizonyítván, hogy a modern művészi eszközök is ihletett kifejezői lehetnek az emberi gondolatnak. A német ferences pappal beszélgetve megélhettem az egy kultúrkörhöz való tartozás egymásra ismerésének az örömét. Amikor kijöttünk a kápolnából, örvendezve fedeztük fel, hogy csak néhány zarándok várakozik a sírkamra előtt. Odasiettünk mi is, hogy a déli, sok kívánnivalót hagyott sírlátogatás felett érzett elégedetlenségünktől megszabaduljunk. Egy igen megnyerő külsejű, nagyon rokonszenves, Pál pátriárkára emlékeztető ortodox kispap irányította a bemenetelt. Beszédbe elegyedve vele, kiderült, hogy egy koszovói kolostorból érkezett, most itt teljesít szolgálatot, és nagyon ritkán van alkalma hazai hangokat hallani. Nemrég egy magyarországi zarándokcsoportnak is igen megörült, mert velük érintkezve közelebb érezte magához szülőföldjét. A mi jelenlétünket valósággal Isten áldásos ajándékának tekintette, mert ily módon egy rövid időre nem érzékelte az elhagyatottságot. A sírkamrában addig maradhattunk, míg végig nem mondtuk imáinkat. Végre megállhatott az idő! Jó lecke volt ez a kis szerb pap. Emlékeztetett mindannyiunkat arra, hogy milyen óriási károkat okoz az egymás mellett élőkben az általánosítás. Sohasem lenne szabad elfeledni, hogy a teremtésben Isten szándéka szerint minden egyes ember egyszeri és megismételhetetlen mikrotheoszi és mikrokozmikus lény. Az általánosítás viszont kizárólag az eltorzult emberi elme szüleménye.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
