„Jó annak, akin nem fognak az évek. Aki nyolcvan fölött is tud kedvesen tréfálkozni. Akinek történetei körültekintően aprólékosak, de mindig megszívlelendő és megjegyezhető tanulságokkal szolgálnak a hallgatónak, olvasónak. Aki öniróniával tudja nézni saját mai és tegnapi életét. Jó annak, akit mindig megtalált a feladat, és aki örömét leli abban, ami éppen osztályrészül jut neki. Huzsvár László ilyen ember.”
A fenti idézet Szerdahelyi Csongor Sajtóapostolból apostolutód című idén megjelent könyvéből származik, mely Huzsvár László nyugalmazott nagybecskereki megyéspüspökkel folytatott beszélgetését tartalmazza. A könyvet maga a püspök úr nyomta a kezembe, mikor naivan azzal álltam elő, hogy meséljen az életéről. Két óra beszélgetésbe nem lehet belesűríteni életének fontos mozzanatait. Magával ragadó anekdotázó stílusa miatt a beszélgetés folyamatosan elkalandozott, ezért teljes portré helyett csupán életének fragmentumaira sikerült rávilágítani nagy vonalakban.
Huzsvár László 1931-ben született, Horgoson. Már négyévesen megindultak az elhatározás csírái gyermekfejében jövendőbeli hivatásáról.
- Gyerekkoromban nagyon szerettem a lovak patáinak kopogását utánozni, a lovas kocsik látványa lenyűgözött. A másik nagy élmény négyéves koromban ért, amikor először láttam bérmálást. Azután egyik nap elveszett az édesanyám pongyolája. Hiába keresték, s már arra gyanakodtak, hogy tolvajok vitték el. Miközben a pongyolát én kötöttem madzaggal a derekamra, fogtam egy görbebotot, és az udvarban lévő szőlőtőkéket komoly arccal, sorban bérmáltam. Ahogyan a gyerekek arcára, én a szőlőtőke levelére keresztet rajzoltam és megcsapkodtam a két ujjammal, ahogyan azt láttam. Még mormoltam is hozzá, mert megfigyeltem, hogy a püspök is mond közben valamit érthetetlenül, mivel akkoriban még latinul bérmáltak. A nagymama derített fényt az ügyre, akinek hullott a könnye a nevetéstől, úgy mesélte anyámnak, hogy a pongyolája püspöki palásttá lépett elő. Kérdezték később tőlem a falusiak, hogy mi leszel kisfiam, ha nagy leszel, s azt mondtam, hogy vagy kocsis, vagy püspök. Válaszomat nem is felejtették el a falubeliek, jó néhány évvel később, a püspöki kinevezésemkor is felemlegették.
Gyerekfejjel a saját bőrén tapasztalta meg a háború borzalmait, a délvidéki terület Magyarországhoz, majd Jugoszláviához való visszacsatolását. A gimnáziumi tanulmányai után Zágrábban, a hittudományi karon tanult teológiát, 1957-ben pappá szentelték Szabadkán. Először káplán, később püspöki titkár, majd Verbászon lesz plébános, onnan pedig Újvidékre kerül. Közben megindította a Hitélet című katolikus folyóiratot, mely az egyetlen magyar nyelvű bácskai katolikus újság volt akkoriban, és a Katolikus Kincses Kalendárium kiadványt, valamint kiadta a Képes Bibliát is.
Bizonyára nem volt könnyű abban az időben magyar katolikus plébánosnak lenni.
- Valóban nehéz időszak volt. Emlékszem, hogy gyakran éjjel jöttek hozzánk a fiatalok, hogy mikor tudnának titokban megesküdni. Amikor házhoz kellett menni, időseket gyóntatni, a lelkemrekötötték, hogy még véletlenül se reverendában menjek, s mielőtt becsengetek a lakásba, győződjek meg róla, hogy nincs senki a folyosón, ha mégis, akkor várjam meg, amíg elmennek. Ha pedig megkérdezik, kit keresek, találjak ki egy nevet, csak az övékét ne áruljam el. Miután beengedtek, még a villanyt is leoltották, mintha nem lennének otthon. A nehéz idők ellenére az egyetemistáknak is szerveztünk imatalálkozókat, amit hittanóra helyett, vallástudományi csoportnak neveztem, mert az mégis előkelőbben hangzott a számukra. Emiatt is volt, hogy felkerestek bennünket, és megfeddtek, hogy lázítjuk a fiatalokat. Összesen 18 évig éltem Újvidéken, a sors pedig úgy hozta, hogy 25 évet Bácskában és 25 évet Nagybecskereken szolgáltam.
1988-ban szentelték Nagybecskerek első megyés püspökévé. Idén ünnepelte kinevezésének ezüstjubileumát.
- Korábban nem volt megyés püspök, Jung Tamás apostoli kormányzó volt az elődöm. 1988-tól 2007-ig tevékenykedtem, majd további két évet, amíg megfelelő személyt nem találtak utódomul. Azóta haza költöztem szülőfalumba, Horgosra. A kinevezésem huszonöt éves évfordulójára rendezett ünnepi szentmisét a horgosi Domus Pacisban tartottuk.
Nyugdíjba vonulása óta mivel tölti idejét?
- Prédikációim anyagát rendezem, melyet kiadásra szánok. Emellett egy kifejezetten helyi jellegű novelláskötet írásába fogtam, mely az egykori, horgosi típusemberek történeteit örökítené meg. Az ember ilyen idős korában úgymond az emlékeiben él. A Jóisten egyelőre még meghagyta az emlékezőtehetségem. Az írással sajnos lassan haladok, mert a számítógép billentyűzetének kezelése olykor gondot okoz, gyakran elakadok, nyáron pedig a hőség is megvisel. A mindennapi imádság ugyanúgy része az életemnek, naponta elimádkozom a rózsafüzéreket. Még ifjú koromban megtanultam úgy imádkozni, hogy közben magam elé képzeljem azt, ami a szövegben áll, s ez ma sem változott, minden mozzanatot látok magam előtt. Az életben mindig a változatosságot szerettem, s sok szép élményben volt részem.
Huzsvár László püspökként átszervezte az egyházmegyét, templomokat építtetett és újíttatott fel. 2006-ban Fraknói Vilmos-díjat kapott, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki, 2012-ben pedig Táncsics Mihály-díjban részesült.
