2024. április 23., kedd

Milyen jó, hogy volt és szétesett egy Szovjetunió?!

Bevallom mindig is a számok rabja voltam. Hogy is lehettem volna valami más, amikor mindig attól függött egy-egy versenyévnek a sikere, vagy sikertelensége, hogy hány pontunk volt!

Aztán jöttek a lőtt és kapott gólok száma... Talán éppen a számok miatt kedvelem az atlétikát meg az úszást is. Ebben a pillanatban azonban másmilyen számokkal akarok „valamit a helyére rakni?!” A múlt napokban kísérhettük az Egyetemista és Főiskolás Világbajnokságon a vendéglátó oroszok hihetetlen fölényét: 155 arany-, 75 ezüst- és 62 bronzérmet nyertek! Ezzel szemben az USA 11, 14, 15 legjobb helyezéssel végezte a játékokat, mégpedig a hetedik helyen. Arról meg ne is beszéljünk, hogy ha nem esik szét Sztálin birodalma, akkor az egykori Szovjetunió összesen 200 arany-, 154 ezüst- és 185 bronzérmet nyert volna! A világ többi részének valóban lesújtó 150 arany, 207 ezüst és 166 bronz maradt! Persze tudni kell azt is, hogy az amerikai főiskolások legnagyobb része profi és ennél sokkal nagyobb versenyekre készül. Legyen így, de még akkor is hihetetlen az egykori kommunista rendszer sportban pozitív hagyatéka Euró-Ázsiában.

Nevek, egyházak, eredmények...

Hála a jó égnek elmúltak már azok a napok, évek, amikor a hited, jobban mondva valamelyik egyházhoz való tartozásodtól függött életed. Persze bizonyos fenntartással kell mindezt nyugtázni, mert nagyon furcsa dolgok vannak még ebben a mi kis világunkban is. Például két kiváló atlétánk keresztneve nagyon nem szerbesen hangzik. Amela Terzićről és Emir Bekrićről beszélek. Amelának az edzője még inkább „furcsábban” hangzik: Rifat Zilkić! Nos Amela is meg Emir is kitett magáért az elmúlt napokban az U23-asok Európa-bajnokságán, aranyérmet nyerve és országos csúcsot futva 1500-on, illetve 400 gáton.

Emirt rögtön meg is hívták Lausanne-ba egy nagy nemzetközi versenyre, ahol bár még nem pihente ki magát a fent említett verseny után kiválóan tartotta magát és negyedik lett, maga mögött hagyva nagyon jó nevű futókat. Nos ez az Emir (apja bosnyák, mégpedig Atila? egy t-vel!?) kikeresztelkedett (amire mindenképpen joga van!) s a jeruzsálemi irinejtől kapott keresztet csókolja minden futam előtt! Anyja egyébként szerb. Mondják is az itteni bosnyákok, hogy „mi hasznunk van nekünk ezekből a házasságokból amikor a mieink rendre beolvadnak a szerbek és a horvátok közé!?”

Nekem mondják ezt, akinek annyira hiányzott az „ović” az Árok végén, hogy mérnök lehessek! Hogy kapjak ösztöndíjat! Valójában én nagyon hálás lehetek, hogy ez nem volt, nem lett...nincs, fene bánja...jobb volt nekem befutballozni a világot, és néha írni egyet-mást...mint a villanyt vezetni ide, vagy oda...

Hej ha egyszer városelnök lehetnék!

A napokban mondta a háztartásvezetőnőnk, hogy én napról-napra mind haklisabb vagyok! Sajnos egyet kell, hogy értsek vele. Jó annak, aki nem tudja, hogy mi a haklis ember és nem kell egy ilyennel élnie! Én persze kénytelen vagyok tűrni önmagamat...lógok is otthonról amennyit csak kibírnak lábaim, mert kint senkit nem érint az én énemben végbemenő állandó „világháború”. Otthon nem találom helyemet, semmi sincs ott, ahol kellene...pedig csak én teszem-veszem dolgaimat...kint, különösen a Duna partján minden a maga helyén van. Ha nem volnának emberek!? Jobban mondva néhány fajta...

Egy fajta, mely éveken át dühbe gurított majdnem teljesen eltűnt. A strand közeli idősek házából jöttek minden nap csoportokban. Meg-meg álltak húsz-harminc lépés után, kezeik a hátukon keresztbe fonva és nagyon hangosan, idegen hangsúllyal mondták azt hogy miként kaszáltál le az ellenfelet... „Gyüttek ám mint az állatok, mink meg a bozotokbú mint a nyulakat szöttűk űket..a qu@#$%&^ annyukat.” oszt aztán möntünk tovább... ahogy azt ők mondták volt...és újból kezdték elölről. Hála a jó égnek nincsenek már, halálosan félek, ha én is „elutazok oda” beléjük ütközök.

Vannak azonban e földi „rémek” is melyeket, mint város atya betiltanák. Minden nap legalább egy féltucat 40-60 éves férfi félig meztelen sétál, legtöbbje másállapotos...ha van valami ennél ízléstelenebb, akkor az ha illető ikreket vár! Sajnos ilyen is van. Betiltanám még a következőket: Nem engedném meg, hogy a mobiltelefonon bárki tíz lépésnél hosszabb beszélgetést folytasson a sétányon. Nincs utálatosabb valami, mint amikor valaki két kilométeren kommentálja az elmúlt nap munkájából eredő problémákat.

Hasonlóan felszökteti az ember vérnyomását az is, amikor néha két három srác megy játszani, vagy haza és mindannyian „vezetik” a kosárlabdát! Az állandó tap tap tap az ember agyára megy! Semmivel sem jobb az, ha egy nő kemény sarkú cipőben jön utánad...tu-tu-tu-tu-jával.

Mi történt a wimbledoni férfi döntőben?

Azzal kezdeném, hogy egy ismerősömnek azt mondtam: – Ha nyerni akarsz tegyél pénzt a skótra! Nagy szerb lévén ezt eleve elvetette. „Mindenki Nolet tartja esélyesnek” – mondta ő. – Már csak azért is – volt a válaszom. A meccs után felhívott és nagyon lebunkózott! „Te egy átok vagy!” – mondta és lecsapta a telefont. Szerettem volna egyet-mást oda mondani neki, de lusta voltam visszahívni. Azóta háromszor vívtunk párbajt a fenti meccsel kapcsolatban. S ami a legérdekesebb kétszer én voltam az „ügyész” és egyszer ő!?

Első „ítélkezés”: Ha a következő két Grand Slamen bármelyiken összekerülnek a döntőben és Đoković győz, akkor kilóg a lóláb! Mindegy, hogy milyen lefolyása lesz a meccsnek...ki vezet, kinek „nem megy a játék”, kinek lesz valami sérülése...Đoković győz és éppen úgy ölelkeznek, mint Londonban. Egyébként én nem azt mondom, hogy leadta a meccset...inkább azt, hogy nem pihente ki magát a Del Potro elleni majd háromszáz perc után... S bármennyire nem ment neki a játék nem volt dühös, mint máskor. Talán nem akarta maga ellen fordítani a londoni sajtót, és a sok millió nézőt!? Mert lesz majd olyan helyzet, amikor kellenek neki mindezek!

Második „ítélkezés”: A nagy szerb: „Most, hogy láttam mennyi pénzt ér ez a győzelme a skótnak mind jobban megkérdőjelezem Nole viselkedését!” Na végre felébredtél kedves Péter királyfi! Ha így ment volna neki valaki más ellen biztos vagyok abban, hogy egy féltucat ütő itta volna meg a levét. Meg azt, amit mondott volna a páholyába ülők felé, senki sem tette volna ki az ablakba. Nem azt mondom én sem, hogy akarattal adta fel, de mélyen magában nem bánta...hagy keressen a haverom... hátha ezek után majd nekem is megnyílik ez a piac... Szóval így valahogy beletört a haverom a kis Gedžo verségébe.

Harmadik „ítélkezés”: Mindkettő fenti mellébeszélés! Murray pihentebb volt, 15 ezer ember biztatta. Otthon volt, edzője sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezik, mint Đokovićé. Az utóbbi nagy meccseken verte Đokovićot, aki ezúttal még fáradtabb is volt... Kell ennél több!? A majd egy emberöltőt váró nagy brit játékos sikere már benne volt a pakliban. Punktum.