2024. április 20., szombat

A Honvéd jött, látott, kikapott

Amíg utaztunk Újvidékre, kollégámmal arról beszélgettünk, hogy semmilyen következtetést sem lehet levonni egy 9:0-ra végződött mérkőzésből. (Ezzel az eredménnyel ért véget a Budapest Honvéd nikšići Čelik elleni Európa Liga mérkőzése, 13:1-es összesített eredménnyel léptek a következő fordulóba Puskás „utódai”, ahol az újvidéki Vojvodina várt rájuk.) A csütörtök esti 90 perc után pedig el kell ismerni, igazunk volt, egyáltalán nem lehet ekkora arányú győzelemből következtetést levonni. Semmilyent.

A párharcok túlnyomó többségét a Vojvodina játékosai nyerték (Fotók: Ótos András)

A párharcok túlnyomó többségét a Vojvodina játékosai nyerték (Fotók: Ótos András)

Abban azért titkon bízhatott a magyar szurkoló, hogy a kispestiekre önbizalom növelő hatással volt a nagyarányú győzelem, ami egy jó újvidéki szereplést eredményezhetett volna. A jó újvidéki produkció nem maradt el: a házigazdák okosan, több mint 70 percet emberhátrányban futballozva, szinte rutinszerűen gyűrték le és küldték haza a magyar csapatot, a körülményeket figyelembe véve a Vojvodina igencsak kecsegtető 2:0-val várhatja a csütörtöki budapesti visszavágót.

A stadion hangulata is pontosan olyan volt, amilyen a mutatott játék. Ritkán hozta igazán lázba a körülbelül hétezres közönséget a pályán mutatott játék, több üresjárat is volt a mérkőzésen, amit néhányan a sajtós részlegben téblábolók közül arra használtak ki, hogy átjöjjenek hozzám a többi párharc eredményét követni. Többször bekopogtak abba a kommentátorállásba, ahol voltam, az első mondat minden alkalommal a következő volt: Beszélsz szerbül? Mondom, igen. Nagyszerű, fogadtam, nézzük már meg, mit játszik a Zvezda, a Thun, ..., keresgélték a papíron, melyik eredmény érdekli őket. A csevejt követően, akarva-akaratlan volt néhány olyan reakcióm, amiből kiderült, hogy a magyar csapatok közelebb állnak a szívemhez mint a szerbek. Láttam az arcokon az enyhe értetlenséget.

De nem volt magyarozás. A lelátókon sem. A Vojvodina pályán gyakran megforduló ismerőseim szinte mindegyike fel volt készülve arra, hogy most majd szól a „Mađarske pi*ke”, mert ez egy jó alkalom lett volna, hogy a „firmások” megmutassák, hogy ők nem magyarok. (A két nagy belgrádi csapat szurkolói szokták „lemagyarozni” az újvidékieket.) A kispestiek cigányoztak, de erre nem jött válasz.

Az újvidéki közönség Baráth Botondot „pécézte” ki, róla állították ki a fiatal Bojan Nastićot a 21. percben. Baráth kapott hideget, meleget, de ezen felül inkább a francia bírók voltak tapétán. Több lest beintett a partjelző, ami a hazaik szerint (természetesen) nem volt az, a második félidőben már egy-két jobboldali támadás során néhány szurkoló felugrott és „segített” a partjelzőnek, cinikusan bekiabálta, hogy „ofsajd!”.

Újvidéki öröm

Újvidéki öröm

A mérkőzés csordogált. Ahogy múlt az idő, a hazai szurkolók egyre büszkébbek voltak játékosaikra. Joggal. Ennél jobban szinte nem is lehetett volna emberhátrányban játszani. Nem hogy, nem kaptak gólt, de lőttek is egyet. Oumarou, a hazaiak gyöngyszeme pedig nem hiába közönségkedvenc, tapadt hozzá a labda, és a gólokat leszámítva, a legnagyobb üdvrivalgás akkor volt a Karađorđe stadionban, amikor a kamerunit lecserélték, és ünnepeltethette magát.

A Honvédról nem nagyon lehet mit mondani. A magyar csapat játékosai sokszor még egymást sem találták a pályán, nemhogy az ellenfél kapuját. A mérkőzés utáni délelőtt is beszéltem emberekkel a találkozóról, nem nagyon értik, mit is gondoltak a kispestiek. Lehet szépíteni a dolgot, csak nem érdemes. Nem lehet emberelőnyben ilyen ötlettelenül játszani. Vagyis lehet, csak akkor ne csodálkozzon senki sem, ha a következő adandó alkalommal még ennyi vajdasági magyart sem mozgat meg egy magyarországi futballcsapat újvidéki (le)szereplése.