2024. április 23., kedd

Horgászok csúcstalálkozója a rendezvényszervezés fellegvárában

Kétfordulós kuttyogatás, feederezés, úszózás két nap alatt három versenypályán, rengeteg részvevővel, kitűnő hangulatban... Magyarkanizsán

Amikor a helyi körülmények egyik kiváló ismerője – mint amilyen Szalma Gábor, a magyarkanizsai verseny sokszoros győztese – kereken kimondja „itt harcsa nem lesz!”, akkor megtörténhet, hogy a vidéki versenyzők kedveszegetten hajóznak ki. De nem így történt. A mesterek világában ugyanis a „nem lesz” merőben mást jelent, mint a tizenkettő egytucat pecásokéban; amennyi egyiknek „nincs”, az a másiknak lehet sok is. A műfaj idézett szaktekintélyének a véleményében ugyanis osztoztak a Tisza egyéb szakaszairól Magyarkanizsára érkező versenyzők is.

Annak a jelenségnek a következményéről van szó, amely az utóbbi évtizedben hatalmasodott el tájainkon, és a horgász szimplán kagylópusztulásnak nevezi. Bővebben: a vizeinkben is elnépesedett tájidegen amuri kagyló időszakos tömeges elhullásáról van szó, amely a vizek felmelegedésekor immár menetrendszerűen bekövetkezik; tömegességéből kifolyólag könnyen begyűjthető falatok bőségét kínálja a harcsának, amely ilyenkor mást aligha eszik; a horgon felkínált azonos falatokat ímmel-ámmal veszi, mással pedig szóba se áll. Nagyjából ez a képlet várta a magyarkanizsai immár kétfordulós versenyre érkező harcsafogókat. Akik nem hagyták ennyiben.

Az első versenynap után a versenyzők adatkészlete tovább bővült, egyiket a szonárok szolgáltatták. A műszereken látszott, hogy a hang ugyan felmozdítja a harcsát – olykor egyszerre többet is –, de a felúszások után hamar visszatelepszik a fenékre. Ez a viselkedésforma belefért a kagylóelméletbe. A másik körülmény távlatilag reménykeltőként, adott pillanatban viszont bosszantóan hatott. A harcsák zöme ugyanis méretgyanús volt, a versenyszabályzat szerint – még ha minden halat épségében vissza is engedtek – ugyanis csak azt mérték, amely farokuszony nélkül is hatvan centinél hosszabb.

Az első versenynapon ilyenből kevés akadt. Dekázás nélkül, elhanyagolható kerekítésekkel: Žarko Čekrdžin és Branislav Stanković két harcsája összsúlyban az öt kilóval kacérkodott, Dobó Rudolf és Takács István úgyszintén kettője háromnál kevesebbet nyomott, míg Vladimir Prišić és Nenad Jovičić egyetlenje meghaladta a két kilót.

A második nap reggelén immár tapasztaltabb mezőny futott ki a vízre, és ez az eredményeken is meglátszott. A zimonyi Boško Kustudić és Petar Srok kifogta a verseny legnagyobb nagybajuszúját (7,55 kiló), amely az előző napi egykilóhuszassal fűszerezve elegendő volt a győzelemhez. A második helyre Mészáros Sándor és Kostadin Supić adai–magyarkanizsai páros tornázta fel magát, három harcsájuk összsúlya hatvan dekával maradt alul a győztesek zsákmánya mögött. Harmadikak a szabadkai Velimir Grbin és Milorad Slepčević (két harcsa, összesen hat kiló), negyedikek dr. Újhelyi Péter és Szalma Gábor négy harcsával, öt kiló feletti össz­súllyal. (Futólag: Szalmánál ha négy van, de csak ekkorák, akkor „nincs”.) Az ötödik helyre, másnap ugyanis betliztek, Čekrdžin és Stanković került.

Érintőlegesen és futólag: a parádés kuttyogatóverseny tapasztalatai alapján ismét – és jogosabban mint bármikor – többen is felvetették a kérdés, miért teszi magát nevetségessé a törvényalkotó azáltal, hogy a kuttyogatót „halászszerszám”-ként tünteti fel? Mert aki ért hozzá, tudja, nem az. Aki pedig a törvényt megfogalmazta, nyilvánvaló, nem ért hozzá, és nem tud róla semmit.

Míg a harcsafülnek muzsikálók még csak hangolták a lécet, a Szarvas-tavon a rezgőspiccesek már nagyban termeltek. Kitűnő alkalom, nemkülönben kitűnő helyszín volt ez ennek az egyre népszerűbb horgászmódszernek az alkalmazására.

Nem árt tudni, hogy a szabályok ugyan engedélyezik több szerelék tartását a horgászhelyen, de a versenyző mindig csak egyet használhat. Éppen ezért igen találékonynak kell lennie, és a kínálkozó lehetőségek közül – etetőanyag-kombináció, csaliválaszték, halállomány-összetétel... – gyorsan ki kell választania a célravezetőt. Tehát a helyismereten kívül járatosnak kell lenni az etető- meg csalianyagok boszorkánykonyhájában is. Aki világbajnok, annak nem nehéz.

A verseny alakulását figyelve úgy tűnt, hogy Szántó Arnold – a közelmúltban klubcsapat-világbajnokságot nyert Zenta Marosmix Tubertini csapatának oszlopos tagja – egyből kiszúrta a nyerő kombinációt, és lehengerelte a mezőnyt. Míg a versenyzők egyike-másika kapásra várva többnyire „szaporán ült”, Arnold folyamatosan fárasztott. Már szinte beleolvadt a tájba, amint görbülő bottal a kezében szobrozik a tóparton.

A kákán csomót keresők szerint olykor túlragozta a fárasztást, és gyorsabban is elintézhette volna. Ebből a megállapításból csupán az maradt ki, hogy zéró hibaszázalékkal horgászott, amit megakasztott, azt meg is szákolta. Világbajnokoknál így szokás. Talán ezért válnak azokká.

A Szarvas-tó halait azonban nem volt könnyű megszákolni. A vízből hiányzik – helyesbítünk: nincs, de senkinek se hiányzik – a csalitépkedő, bot hegyét folyamatosan ráncigáló, zsákmányt nem hizlaló apróhalállomány. Ponty és amur alkotja, kilón aluliból csak elvétve akad. Ennél azonban fontosabb megemlíteni a halak óriási küzdőerejét. Ennek elemezgetése – mert konditeremről halak számára nincs tudomásunk – alighanem a halfiziológusok asztala. A horgászok egybehangzó véleménye szerint másutt a tízkilós előbb a szákba kerül, mint itt a négyes.

Szántó 27,9 kilós zsákmányával simán győzött az egyes szektorban, a horgosi Berta Róbertbek 9,9 kg is elegendő volt ahhoz, hogy a második szektor legjobbja legyen, míg a harmadikban a zentai Baricsek László diadalmaskodott 15,5 kilóval.

MEGY A VÁNDORSERLEG PALICSRA

A Tisza–Palics-csatorna velebiti szakaszán megtartott úszózóverseny – utólagosan szemlélve – arról szólt, hogy a vendéglátók csapata (Oláh Tibor, Törteli György és Kanyó János) győzi jobban a küszözést, vagy a palicsi Marlin (Döme Károly, Dragan Tumbas és Tímár Géza) fogja ügyesebben a dévért meg a kárászt.

Tekintettel arra, hogy jól ismert pályáról van szó, amely az ügyesebb versenyzőknek óránként kilónyi halat ad(hat), meglepetésekkel pedig ritkán szolgál, a versenytaktikát előre ki lehetett dolgozni. A magyarkanizsaiak igen ügyesen küszöztek, három szektorkettest értek el, de ez nem volt elegendő a győzelemhez, hiszen a nagyobb halakra ráhajtó palicsiak két szektorgyőzelem mellé egy hármast gyűjtöttek be, és elvitték a nagy vándorserleget. A harmadik helyet az apatini Bucov csapata (Ćopić, Blanuša, Klecin) 15 szektorponttal szerezte meg. A pályagyőztes a szabadkai Bojan Markov, az egyetlen versenyző, aki négy kilónál több halat fogott.

És még valami! A nagyszabású rendezvények szabályszerűen – de olykor az egyetlen horgászműfajra alapozók is – döcögve, akadozva, elbonyolítva... zajlanak. Akinél így történik, jöjjön Magyarkanizsára, hogy ellesse, hogyan kell azt gördülékenyen.