2024. április 25., csütörtök

Bíborfoszlány

Az idős professzor pihenőt tartott az egyik mellékutcában, tudta, ha kiér a térre, onnan már a forgatag sodorja magával. Még bő fél órája volt, hogy elkezdje előadását az egyetemen. Valójában inkább arra volt kíváncsi, miről fog beszélni ráadásként az Amerikából meghívott szaktekintély, az illető hölgyet meglepetésnek szánta. Belépve a népes auditóriumba, a következő szavakat intézte a diákokhoz: „Ma a színekről fogunk beszélgetni, jellegükről, alkalmazhatóságukról.” A megkerülhetetlen Arisztotelésszel kezdte, aki hét alapszínt különböztetett meg, öt keveretlent, valamint a fehéret és a feketét. Majd megemlítette Leon Battista Alberti 1435-ben, latin nyelven íródott traktátusát (De pictura), az általa elkészített négyzet már csak négy alapszínt tartalmazott: a vöröset, a kéket, a zöldet és a szürkét. Gyors ütemben rátért Leonardo da Vinci megfigyeléseire, s futólag szólt még Otto Runge színgömbjéről. Utólag még hozzátette, hogy a tudomány jelen állása szerint az elektromágneses sugárzást hullámtermészetűnek tartjuk, látórendszerünk pedig – egyfajta csodaként – a hullámhosszat színekké változtatja, mi pedig mintegy százötven színt vagyunk képesek megkülönböztetni. Megtörölte izzadó homlokát, s már nyugodtabb hangnemben ecsetelte, hogy meglehetősen furcsa összefüggések fedezhetők fel a meditációs technikák és a színhatások között, majd bejelentette vendégelőadóként az egyik neves jógaközpont szakmunkatársát.

Egy kortalan arcú, rövidre nyírt, szőke hajú, világoskék szemű nő érkezett, ruganyos, határozott lépésekkel. Megállva a tábla előtt előbb figyelmesen körülnézet, merően a hallgatóságot vizsgálta, majd az asztalra elhelyezett egy füstölőt, s rövidesen finom mandulaillat áradt szét a hatalmas tanteremben. Végül megkérdezte, hogy ki tudja felsorolni a hét csakrát. Egy tömzsi diáklány jelentkezett. „ A hét csakra az emberi testben alulról fölfelé: gyökér-, keresztcsonti, köldök-, szív-, torok-, homlok- és koronacsakra.” „Hasonló sorrendben a hozzáillő színek üzeneteit tolmácsolnám – vette vissza a szót a vendégtanár. – A legalsó csakrához rendelt szín a vörös, amely az energiák áramlását fokozza. A narancssárga a kiegyensúlyozottságot képviseli, a sárga az érzelmi feszültségeket oldja, a zöld nyugtat, leghidegebb színként a kék gyulladások kezelésére alkalmas, a kristály-kék az intuitív képességeinket fejleszti, míg végül a lila az elmét lecsendesítő misztikus szín. Ha testünkben blokkok gátolják az energiaáramlást, különféle betegségek jelentkezhetnek, mint például a depresszió. A káros folyamatokat megfelelő meditációval semlegesíthetjük, ebben pedig a színek gyógyító hatása rendkívül jelentős, ez már az ókorban felismerték.” Majd a meditációról kezdett beszélni, kiemelve, hogy a tudat átkapcsolásának több ezer éve kipróbált, és folyamatosan tökéletesített technikájáról van szó, amely révén túlléphetünk a racionális világ határain. Említést tett ezt követően a meditatív festésről, amely alkalmas a kreativitás fejlesztésére, ehhez igen hasonlatos a mandalafestés is.

Valaki a hallgatók közül ekkor konkrétan a bíbor szín iránt érdeklődött. „Ez inkább a kelmefestés több ezer éves múltú mesterségéhez köthető – mondta az előadó, maga a bíbor az ókori Föníciából érkezett, s hosszú időn át a hatalom jelképévé vált, Európában is; a régi Rómában a császár hordott bíborszín ruhát, a szenátorok csak bíbor szalagot.”

Ekkor hirtelen megállt, fejét leszegte, majd váratlanul egészen mély hangon szólalt meg: „Most egy gyakorlatot hajtunk végre, helyezkedjenek el kényelmesen.” A mandulaillat még intenzívebbé vált, valahonnan pedig, a háttérből, finom zene hallatszott. „Csukják le a szemüket – folytatta –, mindenki elkészült? Most képzeljék el a bíbor színt. Lélegezzenek mélyeket. A bíbor szín mozog, figyeljék meg, ahogyan terjed, szétárad a teremben, kiözönlik az utcára; bíbor fák és bíbor autók. Mi pedig lassan, mindannyian, felemelkedünk, alattunk a város – és minden bíborszínben! Most nyissák ki a szemüket és nézzenek szét.”

Az idős professzor tekintete elsőként az ablakra tévedt. A hatalmas bíborüveget bíboreső verte, az ámuldozó diákok mind bíborban, hasonlóképpen a vendégtanár is, aki határozott hangon vezényelt: „Most ismét csukott szemmel folytatjuk, mindenki kutathat az emlékeiben, s egy csengő hang jelzi majd a gyakorlat végét.” Egy csöngettyű volt ez, kellemes természetes fények árasztották el a termet, fokozatosan kiszorítva mindenünnen a bíbor színt. De addigra a vendégtanár már eltűnt, csak egy bíbor fénycsóva maradt utána a kijáratnál, majd az is szertefoszlott.