2021. október 28., csütörtök

Futball ürügyén Székelyföldet járva

Hónapokkal ezelőtt Farkas András azon a tornyosi „sporttalálkozón,” melyről írtam is azt kérdezte:

– Volt már Székelyföldön?

– Nem! – feleltem.

– Akkor még nem volt sehol sem! – és ezt olyan meggyőzően mondta, hogy kezdtem megkérdőjelezni világkörüli hajóutamat is. Farkas az egyike annak a négyesnek, mely megrendezte azt a már részemről is említett sportkonferenciát Tornyoson. Ekkor már közbeszólt Vajda Attila, a négyes „főnöke” is:

– Ezen könnyen segíthetünk, nemsokára megyünk egy focimeccsre Gyergyószentmiklósra, jöjjön velünk.

És én nyomban igent mondtam. Hisz ez csak öregbíti „Vajdaság-járásomat”, közelebbről megismerem az 1914 előtti nagy ország egy másik részét. Igaz, megjártam én a Novi Saddal Romániát nem is egyszer, de mindig a nagy városokban voltunk, s a meccs végét jelző sípszó után már jöttünk is vissza leginkább száz labdával meg edzőruhával... mert a kluboknak sosem volt pénzük, tehát így fizettek!

Szóval igy kezdődött! Hogy Farkasnak igaza volt-e? Mi az, hogy igaza volt?!

A Jövő és a Tornyos csapata

Hajnalban indultunk Tornyosról. Zentánál átmentünk a Tiszán, neki a bánáti rónának, Nagykikindát érintve át a határon. Zsombolya volt az első román város, olyan alföldi, mint a mieink. Majd a sokkal nagyobb Temesvár következett, itt sem álltunk meg, mi a Havasokba igyekeztünk. Lugostól aztán már látszottak is a távolban...Vizek szempontjából ismerős nevekkel találkoztunk Bega csatorna, meg Temes. Órák múlva Déva várát bámultam meg a focistákkal együtt. Innen „kitértünk” Vajdahunyadvárára. Mondhatom, nem csak azért mert a főnök Vajda! A „négyes” tagjai ezeket a helyeket már többször látták... bicajtúrán is voltak itt! Részletesen informáltak bennünket mindenről! Egymásután jöttek a városok Sebes, Gyulafehérvár, Balázsfalva, Dicsőszentmárton (az itt folytatott harcokban esett el Petőfi Sándor), Szováta, s végül Gyergyószentmiklós. Persze meg-megálltunk, kinyújtani végtagjainkat, meg venni valami az út menti árusoktól. Némely helyen húsznál is több „bódé” volt, teli mindennel, amit otthon készítenek... emléktárgyak, lekvárok, mézek, különféle gyümölccsel ízesített itókák, persze alkoholban... A játékosokkal aláírt szerződésben (ami persze nem létezett) szó se volt semmilyen szesztilalomról! Tehát...

Egy középiskolai internátusban laktunk, egy másik konyháján étkeztünk. Azt kell mondanom, hogy a maga nemében mindkettő kifogástalan volt. Őszintén mondva kevesebbet vártam... Hogy miért, nem tudnám meghatározni. A majdnem egész napos buszozás után nagyon jól aludtam. Másnap kezdődhettek kirándulásaink. Edzést is tartottunk! Ne vicceljünk már!!! Az egyetlen, amit tehettem, hogy mintegy tíz perces taktikai csapatösszerázást tartottam. S máris mentünk a Gyilkos-tóhoz, mely 1256 méteren van. Csak a sofőr és jómagam maradtunk a hatalmas tó mellett, a srácok két hegymászó vezetésével megmászták a tó feletti szirtet, a Likost, 1675 méter magasban. Majd meglátogattuk a Békás-szorost. Ez csakugyan szoros, és a „falak” az égig nyúlnak! A falak néhol nemcsak merőlegesek, hanem ahogy magasabbak, úgy közelednek egymáshoz! A két hegymászó mutogatta azokat a helyeket, ahova a világ minden sarkából érkező hegymászókat vezetik, hogy abszolválják ezeket a szirteket is! Ők ezt, tudja az ég, hányszor tették meg...

Nem zöldfülű, sajnos, hanem megszállott

Nappali szobánkban ötféle fa van, és kb. hat négyzetmétert befutott folyondár... A hibiszkuszom három evvel ezelőtt hétszáz virágot adott. Sajnos azóta mind kevesebbet... mintha érezné, hogy nincs az, akiért elültettem, naponta locsoltam. Délutánonként a Duna partját járjuk, mi a kutyák, ahol minden zöld. Zöld pázsiton éltem le életem legnagyobb részét. Ha nem volt más, aki ajnározza a pályákat, akkor azt magam tettem. Nem lehet „kocsiúton” jól futballozni! Talán innen is ered a szinte szenvedélyes zöld-imádásom. Nos, a múlt héten talán egy egész életre (könnyű ebben a korban ilyesmit kimondani!) feltöltöttem magamat a zöld természet adta csodájával. Közel sem annyi a fa Székelyföldön, mint Dél-Afrikában, ahol az elsőrangú autópályákon hosszú órákon keresztül megy a busz az ültetett fák végtelen sorai között, mindkét oldalon. Az a kínos rend a fák között és a sorok között bennem egy nem várt ellenségeskedést váltott ki. Valami olyat, amilyent az Alföld búza-tengerei soha nem váltottak ki bennem. Tudom, hogy nekik a fa a búzájuk... Örömömre Székelyföldön a fák, az erdők csak nagyon, nagyon kevés helyen ültetettek. Én egyetlen egy helyen sem láttam a fent említett afrikai kínos rendet. S Székelyföldön a fák sokkal jobban megközelítik az eget, mint Afrikában... valószínű, hogy hagyják őket nőni, nem kell őket kivágni és ledarálni, hogy legyen a japánoknak elég papírra. A városokban is nagyon szépek a fasoraik. Innen jut eszembe, hogy Tornyoson a Kosztolányi Dezső és Magyarkanizsán a Kórház utca, amikor virágzanak a fák, mindennel felvehetik a versenyt. Van még azonban valami, amit az ember csak a hegyekben láthat: a gyönyörű kristálytiszta patakok! Egy ilyen partján elindulva szinte megszakadt a szívem, mennyi piszok, te jó ég! Szerettem volna hinni, hogy ez csak ott van, de a Gyilkos-tónál is volt elég időm, hogy „barangoljak” várva a hegymászókra, és ott is vannak szemétdombok az erdőben. Igaz, hogy a Duna mentén a Žeželj hídtól lefelé hasonló volt a helyzet, amikor hazajöttünk, és én három éven keresztül szedtem a szemetet reggelenként. Mondták is a nejemnek a sétáló barátnői, hogy valami öreget arra kényszerítettek (biztos büntetésből), hogy tisztítsa a Duna partját. Azóta kiépítették a sétányt, és tiszta minden.

Ezek a magyarok és nem mi!

Meglehetősen meglepett bennünket, amikor a helyi Gyergyói Hírlapban az volt a cím, hogy „Megjöttek a szerbek”! Igaz volt egy szerb is velünk, mégpedig a sofőr, de a játékosok egytől egyig mind magyarok voltak. S még az edző is. Hozták a könyvem fedőlapját, s fele a beharangozónak rólam szólt, például: „Az esemény fénypontja, a legendás edző Árok Ferenc jelenléte...” s így tovább. A csapatunk a következő összeállításban játszott, nem árulom el a rendszert!: Harmat, Győri, Homolya, Erőss I., Szokola, Tóth, László, Apró, Vajda, Majoros, Volentér...játszottak még Farkas, Kovács, Bálind és Erőss II. A vezető gólt Majoros lőtte, ragyogó egyéni teljesítmény volt. Két védőt kicselezett, és ballal egy védhetetlen lövéssel vezetéshez hozta a csapatot.

Ahhoz képest, hogy a srácok legtöbbje sosem játszott együtt, valóban kivágták a rezet. El kell mondanom, hogy a hazai klub két teljes csapattal játszott, és ennek ellenére is mi voltunk közelebb a győzelemhez, két óriási helyzetet kihagytunk. Érdekességként említem, hogy a közönség a meccs előtt, amikor a játékosok neveit olvasták fel, hangosan, megállapította, hogy „ezek a magyarok, és nem mi!” „Hát mi már ilyenek vagyunk” mondtam én egy csoportnak arra gondolva, hogy Tornyoson nincs más, mint magyar, nem számítva a romákat! Náluk a huszonkét játékosból nem volt több magyar, mint négy vagy öt. (Ebben a városban, de Erdélyben is a jéghoki a nagy sport!) A meccs utolsó negyedórájában a hangosbemondón értesítették a közönséget, meg a csapatokat is, hogy döntetlen esetén büntetőkkel dől el a győztes. Nos abban a hazai csapat volt sikeresebb, mert a kilencven perc alatt Jövő–Tornyos 1:1 volt az eredmény. El kell még mondanom, hogy a meccs délelőtt 11-kor kezdődött. A találkozó után együtt ebédeltek a csapatok és szurkolók. Kiváló bográcsos paprikás volt egy kis itókával... és további barátkozás, az ő részükről Puskás István elnök vezetésével, nálunk meg mindannyiunk hozzájárulásával négy óráig ment jó hangulatban.

Hazafelé egy kicsit eltértünk az „egyenes” vonaltól, hogy például részt vegyünk Gyergyócsomafalván a Falunapon, ahol egyebek között a NOX is fellépet... hihetetlen, hogy mennyi nép volt itt! Magunk mögött hagytuk Székelyudvart, majd Székelykereszturat, Segesvárt, s visszatértünk a már ismert útra... irány a határ, a Tisza-híd, Tornyos. Nekem aztán még egy százas volt Újvidékig...