Tavaly az aszály, idén a jégeső keserítette meg az észak-vajdasági gazdák életét. Akinek mindkettőből kijutott, az már maga sem tudja, hányadán áll, hogy miként, és főként miből kezd neki ősszel az újabb termelési évnek. A csapásból egy is untig elegendő, nem hogy sorozatosan, évről évre érje a földművest.
Azt mondják, az éghajlatváltozás áll a szeszélyes időjárás hátterében. Alig több mint két évtizeddel ezelőtt a tudósvilágban azok számítottak különcnek, akik az állították, hogy a megnövekedett káros gázkibocsátás miatt, végső soron tehát az emberi tevékenység következtében, globális fölmelegedés várható a világban. Ez az oka a szeszélyes időjárásnak is – tették hozzá –, hiszen a nagy változásokat, akárcsak a forradalmakat, zűrzavar kíséri. A meteorológiában a zűrzavart szélsőséges időjárási viszonyoknak nevezik. Saját tapasztalataink alapján jól tudjuk, miről van szó: egyik évben a szárazság és szaharai nyár tombol, a másikban pedig a víz az úr, és szinte már a monszunesők Indiájának nyarait éljük.
Nem is oly rég – alig két évtizede – még az volt a különc, aki hirdette, ma pedig az a különc, sőt kiközösített tudós, aki tagadja a globális fölmelegedés tudományos dogmává vált tanát. A dogmák pedig olyan állítások, amikben hinni kell.
A lényegen ez semmit sem változtat, ha hiszünk az éghajlatváltozás tudományos dogmájában, és ha nem hiszünk, az aszály ugyanúgy pusztítja és a jégverés ugyanúgy elveri a termést. Ha mégsem tizedeli meg semmilyen természeti csapás az elvetettet/elültetettet, akkor megállapíthatjuk: szerencséje volt a gazdának.
A fejekben uralkodó zűrzavaron sem segít semmiféle tudományos vagy vallásos dogma. Az ember egyszerűen nem tudja, mitévő legyen ebben a helyzetben, és tanácsot adni is hálátlan dolog. Imádkozzon a földműves a szentekhez, hogy mindig kedvező időjárást hozzon a vajdasági tájra, de legalább arra, amin az ő földje fekszik? Ha hideg van, akkor csaljon ide egy kis meleget Afrikából, ha nincs eső, akkor hozzon esőfelhőket a Nyugatról, az óceán felől? Jól tudjuk – tiszteljük-e a szenteket vagy sem –, hogy a világ nem így működik. Alapszabály a jövőre nézve, hogy nem az jön, amit mi akarunk, hanem az, aminek jönnie kell.
Az emberen kevés múlik, jövőalakítási lehetőségei több mint szerények. Mit tehet a vajdasági gazda, hogy elkerülje a mind gyakoribb természeti csapásokat? Egyesek azt szajkózzák, a szárazság ellen a csatornázási rendszer kiépítésével, öntözéssel küzdhet a modern földműves. Csakhogy ez akkora befektetés – nem csupán a rendszer kiépítése, hanem fenntartása is –, hogy hathatós állami támogatás nélkül a magára hagyott gazda számára ez csupán merő álom. Azt is állítják, hogy a jégverés ellen a hatékony jégvédelmi rendszer működtetése a megoldás. Ám mit tehet ő, ha az államnak és az önkormányzatoknak még jégvédelmi rakétára sem futja, arra meg végképp nem, hogy tisztességes fizetést juttassanak a kilövőrendszer személyzetének. Ebben a világban pedig pénz nélkül, tudjuk, semmi sem működhet úgy, ahogy kellene: a jégvédelmi rendszer sem. Ezt tapasztalhattuk is az idei jégverések alkalmával.
Kezdi megtanulni a gazda, hogy a földön lakó istenekhez intézett fohászai is csak pusztába kiáltott szavak. Az állam süket, nem hall és nem lát. Számára nincs aszály, nincs jégverés, nem létezik természeti csapás, de ha netán mégis elismeri a csapás megtörténtét, akkor is pusztán a tényt konstatálja, a segélyről, a kár legalább egy bizonyos részének megtérítéséről hallani sem akar.
Az utóbbi időben – talán a vallástól vagy a tudománytól tanulták el – az állam háza táján egy fenemód modernül hangzó, kapitalista dogmát kezdtek el terjeszteni. Azt hirdetik az állam szócsövei, hogy végső ideje, hogy a paraszt leszokjon arról a téves beidegződéséről, hogy ha baj van, akkor rögtön az államtól várja a segítséget. Természeti csapás esetén ne az államtól várják a segítséget, hanem előzzék meg a bajt, kössenek terménybiztosítást.
Szerbiában a termőföldeknek alig 8-10 százalékára kötnek biztosítást, többnyire a nagygazdaságok és az új kor új nagybirtokosai. Összehasonlításképpen, ez az arány Ausztriában 90 százalék körüli. Őt magát, a vajdasági átlaggazdaságot működtető gazdát kellene megkérdezni, hogy miért ennyire bizalmatlan a biztosítótársaságok iránt. Talán nem ok nélküli ez az idegenkedés.
Az égiek védelme, az állam támogatása és anélkül a biztosíték nélkül, amit a terménybiztosítás jelenthet e szeszélyes időjárási körülmények közepette, a vajdasági gazdának, úgy tűnik, egyetlen segítője maradt: Fortuna, a szerencse istenasszonya és az ő a mosolya.
