2024. április 20., szombat

Haladók az édességboltban

Képzeljünk el egy, mondjuk ötéves gyereket, akit bezárunk egy édességboltba, de ugyanakkor megtiltjuk neki, hogy a csokikhoz nyúljon. Valami ehhez hasonló helyzetben van ma a Szerb Haladó Párt. Több mint egy évvel a választások után népszerűségük az egekbe szökött, az ellenzéki oldalon komoly ellenfelük nincs, tekintve, hogy a Demokrata Párt hónapok óta azzal van elfoglalva, hogy valahogy túlélje önmagát. Igen ám, csakhogy, állítólag a nyugati országok, amelyekkel a jelenlegi hatalom igyekszik jó kapcsolatokat ápolni, a nem hivatalos információk szerint nem néznék jó szemmel, ha most egy választási cirkusz venné kezdetét Szerbiában. Emiatt ugyanis ismét leállna az élet az országban és a nem létező pénzt kampányolásra költenék a politikusok.

Azonban, amióta először kerültek nyilvánosság elé azok a közvélemény-kutatási eredmények, amelyek arról tanúskodnak, hogy az SZHP közel 50 százalékos támogatottságot élvez, nem kerül le a napirendről a választások témája.

Ha abból a szempontból vizsgáljuk ezt a kérdést, hogy kinek felelnének meg a választások, illetve, ki az, aki kieszközölheti azok kiírását, mindkét esetben ugyanaz a válasz: a Szerb Haladó Párt. Ahhoz pedig, hogy választások legyenek, a hatalmi koalíción belüli nézeteltérések szükségesek.

Miután Tomislav Nikolićnak hajszál híján sikerült legyőznie Boris Tadićot a tavaly májusi elnökválasztásokon, ez a győzelem teljesen átrajzolta a politikai térképet Szerbiában, ezáltal a haladóknak sikerült hatalomra jutniuk. Azóta pedig Vučić esetében egy tudatos építkezést láthatunk. Első lépésként az történt, hogy a hatalomra jutás érdekében átengedte ugyan a kormányfői széket a szocialisták első emberének, azonban a saját kezébe vette a biztonsági szolgálatok és a hadsereg feletti irányítást. Ezt követően előhúzta aduját, a korrupció elleni harcot, ugyanis egyértelmű volt, hogy az elszegényedett tömegeknél az „urak” üldözésével és rács mögé juttatásával érhet el gyors és látványos eredményeket. Azok pedig el is jöttek, Vučić népszerűsége titói magasságokat ért el. Ő maga is tisztában van egyrészt azzal, hogy a bűnüldözés eredményei rövidtávra szólnak, másrészt azonban nem kellhet sok, hogy a korrupcióellenes harc is falakba ütközzön. Mert addig nem volt semmi gond, amíg ezen „Chuck Norris-i bűnhajszolás” következében Oliver Dulić, Saša Dragin és más demokraták buktak el, viszont, tekintve, hogy a haladók mellett a jelenlegi kormányban azok ülnek, akik az előzőben is, nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb egy-egy szocialista, vagy régiós politikus ellen is vizsgálódni kellene. Ez volt az első pont, ahol bomolhatott volna a koalíció, de a képlékeny helyzet miatt ezt Vučićék inkább elkerülték. Megelégedtek annyival, hogy kissé kimutatták a foguk fehérjét, amikor nyilvánosság elé került az az emlékezetes ügy, amelynek során Ivica Dačićot a bujkáló Šarić drogkartelljével hozták összefüggésbe. Ez igazából előrevetítette, hogy egy majdani választási kampányban mire is számíthatunk. Vagyis: mire kellett Vučićnak a titkosszolgálatok feletti kontroll.

Sokáig úgy tűnt, Vučić valóban türtőzteti magát és a szöveg eleji gyermekhez hasonlóan nem ront neki az édességnek. Jött azonban a valóság, mégpedig az ország gazdasági helyzetének képében. A haladó elnök meglepő őszinteséggel mondott ki bizonyos dolgokat. Közölte, a gazdaság helyzete katasztrofális, a büdzsé üres, ezért olyan intézkedéseket kell tenni, amelyek nagyon fájdalmasak lesznek. Mint hozzátette, csak azért nem fogja ennek az ellenkezőjét állítani, hogy az a népnek tetsszen.

Nyilvánvaló volt, hogy milyen intézkedésekre gondolt. Nem kell Nobel-díjas közgazdásznak lenni hozzá, hogy kitaláljuk. Le kell építeni a túlméretezett állami szektort, ami azt jelenti, hogy számos hivatalnokot el kell bocsátani. Azután, be kell fagyasztani a közszférában a béreket, persze nem a pedagógusok meg a színészek béreit, hanem azokét, akik az ilyen-olyan tanácsadói meg segédi munkahelyeken 100 ezer dinár körül keresnek. Azután rendet kell tenni a közvállalatokban is, a nagy dinoszauruszokat, amelyek veszteséget halmoznak, amivel az állami költségvetést zabálják fel, át kell alakítani. Szétválasztani, egyes részeket felszámolni, másokat privatizálni. És végül itt van a legnagyobb probléma: a nyugdíjrendszer. A szerbiai nyugdíjalap hosszú évek óta nem önfenntartó, jelenleg a költségvetés mintegy egyharmadát kell e feneketlen kútba önteni. Ezért ezt is meg kell reformálni. Ki kell tolni a nyugdíjkorhatárt, be kell vezetni az önkéntes nyugdíjpénztárakat és hát itt is be kell fagyasztani a juttatások nagyságát. Merthogy, pénz nincs.

Már amikor az első kijelentések elhangzottak a megszorító intézkedésekről, nyilvánvaló volt, hogy nem lesz könnyű menet. És amikor kiderült, hogy a kormány által elfogadott intézkedéscsomag a fentiekhez képest csupán kozmetikázásokat jelent, tudni lehetett, hogy ez a kormány nem teszi rendbe a pénzügyeket és a gazdaságot. Miért is? A Szerbia Egyesült Régiói volt az a párt, amely a leginkább jeleskedett az elmúlt évtized során a pártalapú foglalkoztatásban (az már szerbiai abszurdum, hogy a legutóbbi választásokon egyik jelszavuk a politikamentesítés volt). Ezért egyértelmű volt, hogy nem fogják támogatni a közszférában az elbocsátásokat. Az egyik legnagyobb közvállalat, a Srbijagas élén a szocialisták kádere, Dušan Bajatović áll, és többek között ezt a vállalatot is ráncba kéne szedni, ez pedig értelemszerűen nem felel meg az SZSZP-nek. A Szerbiai Egyesült Nyugdíjasok Pártjának szavazóbázisa pedig gyakorlatilag 100 százalékban nyugdíjasokból tevődik össze, így logikus, hogy a Krkobabić-dinasztia ellenezni fog minden olyan lépést, ami kihatna a nyugdíjakra.

Túl sok érdek, túl sok pozíció, összefonódások, üzleti kapcsolatok. Egy olyan róka fogta csuka helyzet, amelyből kiút nem nagyon van. Igazából csak egy: ez pedig a választások. Szerintem, amikor Vučić szembesült vele, hogy igazából a haladók az egyetlen párt, amelyet nem feszítenek ilyen érdekek (merthogy az elmúlt 12 évben nem volt hatalmon), a többiek pedig nem fognak engedni egy jottányit sem, akkor döntött úgy, hogy szétkergeti ezt a társaságot, és kikényszeríti a választásokat.

Azóta tart Szerbiában egy olyan játék, amelynek során a haladók keresik a politikai alibit a választások kiírására. Ha Vučić eléri a célját és őszre választások lesznek, igen objektív esélyeik vannak arra, hogy abszolút többséget szerezzenek, és önállóan kormányozzanak. A jelek szerint a pártelnök tisztában van vele, hogy a fent felsorolt reformok nélkül az ország csődbe megy. Azt pedig tudjuk, hogy minden kormány mandátuma első évében lépi meg az érzékeny lépéseket, hogy a négyéves ciklus végére eredményeket tudjon felmutatni.

Ha a Szerb Haladó Párt azért ront neki az édességboltnak, hogy azt újból feltöltse, vagyis, hogy végrehajtsa a reformokat, lezárja a koszovói ügyet és a lendületesebb európai integrációk felé forduljon, akkor van értelmük a választásoknak. De ha az ellenkezője történik, akkor ismét oda jutunk, hogy lesz az országnak egy pöffeszkedő, elhízott, olvadt csokiban dagonyázó vezére, a tömegek pedig a kirakaton kívül állnak és éhesen a nyálukat csorgatják majd a kirakatra.