2024. április 26., péntek

Bocsánatkérés és megbocsátás

A szerb és a magyar köztársasági elnök tegnapi közös csúrogi főhajtása a második világháború magyar és a szerb ártatlan áldozatai emléke előtt szimbolikus történelmi megbékélést jelent a két nép között. Nagyon hosszú időnek, majdnem hetven évnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy a vezető szerb politikusok is belássák: nehéz lesz az 1944/45-ös magyarellenes megtorlások további, a kapcsolatokat is terhelő elhallgatásával – az unió felé igyekezve – túllépni ezen a terhes örökségen úgy, hogy ne vetne árnyékot a két ország további viszonyára. Részben azért, mert ha ezrek vagy tízezrek kivégzéséről, elűzéséről a szülőhelyükről, lágerbe kényszerítésükről nem mondják ki, hogy ártatlanul estek áldozatul, azzal továbbra is éltetik a kollektív bűnösség elvét – miként teszik ezt máig is Szlovákiában és Csehországban a beneši dekrétumok fönntartásával –; részben pedig azért, mert tudatosítani kell: nemcsak magyar részről történtek háborús bűncselekmények, hanem a másik oldalon is. Senki sem ártatlan, ugyanakkor egyik népet sem lehet kollektív bűnösnek nyilvánítani – bélyeget sütni rá, hogy azt hordozza időtlen ideig, lesütött szemekkel –, csak egyes tagjait: az elkövetőket.

Nem csak a magyarság számára volt igazán fontos kimondani a tényeket: zömében ártatlan magyar polgárok estek a bosszú áldozatául, kizárólag azért, mert magyarok voltak; az elkövetőknek is szembesülniük kell a tényekkel. Miként szembesült az újvidéki razzia tényével a magyarság szinte azonnal a bűncselekmények után, az elkövetők elítélése által, majd két évtized múltán ismét, amikor Cseres Tibor könyvét, a Hideg napokat vette a kezébe.

A háború végén elkövetett vérengzés és magyar áldozatai körül azonban évtizedeken át kényszerű csönd honolt, hiszen a hatalomtartókká vált elkövetőknek senki sem mondhatta szemükbe az igazságot, még akkor sem, ha rangos partizánvezetők közvetlenül az atrocitások elkövetése után megállapították, hogy túlkapások történtek a magyarokkal szemben. Ezt követően négy és fél évtizeden át legföljebb egymás között, halkan esett szó a rokonok és ismerősök körében a vérengzésekről, mintha nekik kellett volna szégyellniük, hogy áldozatokká váltak – tartva újabb büntetéstől –, nem pedig az elkövetőknek a bűneiket.

A nyilvánosság elé a Magyar Szó állt ki elsőként a kilencvenes évek legelején Matuska Márton Negyvenöt nap negyvennégyben című tárcasorozatával – mondani sem kell, hogy lapunknak és a szerzőnek nem kis bátorsága kellett hozzá –, majd következhetett cikkek és könyvek sora, mígnem két évtized folyamán eljutottunk az állami szintig: néhány évvel ezelőtt megalakult az a magyar–szerb akadémiaközi vegyes történészbizottság, amely immár hivatalosan és tudományos megalapozottsággal tárja föl a megtorlások dokumentumait, köztük a magyar áldozatokról szólókat is.

Mondhatjuk, innen már rövid és egyenes út vezetett a szerb parlamentben a múlt héten elfogadott nyilatkozatig, amely határozottan elítéli a vajdasági magyar polgári lakosság ellen 1944–45-ben elkövetett atrocitásokat, amikor embereket fosztottak meg nemzeti hovatartozásuk miatt életüktől, szabadságuktól, jogaiktól. Áder János magyar államfő szerint „az Európai Unióba törekvő Szerbia sok uniós tagországnak példát mutatott” ezzel a nyilatkozattal.

A tegnapi közös főhajtás pedig Tomislav Nikolić köztársasági elnök szavai szerint: lezárja a Magyarország és Szerbia közötti kapcsolatok egy nehéz fejezetét, s a „történelmet mától a történészekre hagyjuk, a jövőt pedig a két nép együttműködésének szenteljük”.

Rendkívül fontosak ezek a szavak, mert akár történelmi rangot akarunk adni az utóbbi egy hét eseményeinek, akár nem, a jelképes és politikai megbékélés csak akkor zárhat le egy korszakot, ha újat is kezd egyben: a két nép együttműködését, amihez a „nép”-ben is tudatosítani kell mindazt, ami most a politikai színtéren lezajlott: az iskolai történelemoktatástól – a mítoszokkal történő leszámolás által – a sajtó szerepvállalásáig. Mert ugyan miért s miként érthetné meg a szerb társadalom a közös főhajtás jelentőségét és okát, amikor mindeddig csak „a magyar fasiszták 1942-es vérengzése” volt ismert számára. És a szerb sajtó ezúttal sem igen élt az alkalommal – legalábbis tegnapig –, hogy rávilágítson a történelmi tényekre és a megbékélési gesztus jelentőségére.

A magyar államfő tegnap a szerb parlamentben tartott beszédében azt mondta, hogy eljött a kölcsönös bocsánatkérés és megbocsátás ideje, s bocsánatot kért a magyarok nevében a szerbek ellen a második világháborúban elkövetett bűncselekmények miatt. S arról is beszélt, hogy Európa országainak külön-külön nincs esélyük, csak a békés, jószomszédi együttműködésben lehet mindenkinek a jövője.

Szerbia kétségkívül nagy lépést tett az elmúlt napokban ebbe az irányba, ahonnan remélhetőleg nincs visszaút.