HOL TALÁLJUK EURÓPÁT?
Európa bennünk él. Nélkülünk, európai emberek nélkül hiába is keresnénk bárhol a világban, nem lelnénk rá sem Keleten, sem Nyugaton: még Európában sem. Mi éltetjük nyugati értékrendbe vetett hitünk által, nyugati emberre jellemző gondolkodásmódunkkal, életvitelünkkel, hagyománytiszteletünkkel és a jövőt megálmodó, tettre kész képzelőerőnkkel. Ezek olyan kétségbevonhatatlan, szinte már közhelyszámba menő állítások, amivel értelmetlen volna vitába szállni. Legföljebb a támasztékot érezhetjük ingatagnak, mert ha Európa jelene és jövője, rajtunk, esendő embereken áll vagy bukik, akkor ki érezheti biztosítottnak, hogy ez a jövő egyenértékű lesz a múlttal, azzal a dicsőséges, igaz, történelmi léptékben rövid, csak alig fél évezrede tartó múlttal, amelyben ennek a kontinensnek nem akadt párja sehol a világon. Hogyan is reménykedhetünk a jövőbe nézve ebben ma, a harmadik évezred kezdetén, amikor két óriási birodalommal, az új kor nagyhatalmával, az Egyesült Államokkal és az évszázados szendergéséből fölébredt ősi civilizációval, Kínával kell Európának versenyre kelnie, hogy megőrizhesse a világban a helyét és a szerepét.
A kérdésre kérdéssel válaszolhatunk: ha mi sem hiszünk magunkban, akkor ki higgyen bennünk? Ha száműzzük magunkból a reményt, akkor a megvalósulás vajon miért maradna velünk?
ÓVILÁG VAGY ÚJVILÁG?
Alapvető fontosságú, hogy mi milyennek ismerjük magunkat. Ebből kell kiindulnunk, s nem abból, hogy mások milyennek látnak bennünket. Európa a lendületesen fejlődő Amerika számára óvilágnak számít, az ősi, lassú, megfontolt lépésekben előrehaladó Kína számára viszont újvilágnak. Az előbbinek túlságosan lassúnak és öregesnek, az utóbbinak meggondolatlanul fiatalosnak tűnhetünk. Értelmetlen volna ezekkel a gyakran hallható véleményekkel vitába szállni, mindenkinek joga van a saját értékítéletéhez, önmeghatározását, identitástudatát ugyanis, akárcsak az ember, egyedül a másikhoz viszonyítva alakíthatja ki az adott civilizáció. Ezt teszi az európai polgár is, amikor véleményt formál a világ többi nagy kultúrköréről a fejkendőben például az iszlám társadalom elmaradottságának a bizonyítékát, a japán munkaszorgalomban pedig a távol-keleti nép szolgalelkűségét fölismerve. A muzulmánoknak és a japánoknak ugyanolyan okuk volna ezeken az értetlenséget tükröző megállapításokon fölháborodni, mint nekünk, amikor nem olyannak látnak bennünket, mint amilyennek magunkat hisszük. A háborgásnak azonban nem sok értelme van. A kultúrkörök mindegyike különálló világot képez, amit igazán csak a benne lévők érthetnek, azok, akik beleszülettek, vagy akik egy másik szellemi közegből odaköltözve elsajátították ennek a kultúrkörnek a sajátos civilizációs nyelvét, gondolkodásmódját, életvitelét, hagyományát és jövőtervezési nézetrendszerét. Kívülről nézve, egy másik kultúrkör gondolkodásmódjából kiindulva torzult, néha szélsőségekbe hajló ítéletek születnek tőlünk, hol édenkertnek, hol pokoli világnak látjuk az idegen civilizációt, de többnyire a tiszta jóindulattal megfogalmazott, józan ítéleteink is hemzsegnek a félreértésektől és a tévedésektől.
Jó példa erre a nyereg alatt puhított hús esete. A hunokat, majd később a hasonló életvitelű, szintén a lovas népek civilizációjához tartozó avarokat és a magyarokat illették ezzel a váddal a civilizált európaiak azt föltételezvén, hogy ezek a harcias, lóval összenőtt emberek – gyűlölt, s éppen ezért démonizált ellenségeik – az izzadságszagú, ocsmány húscafatot megeszik. A téveszme forrása egy római tiszt jelentése volt, amelyben beszámolt a megfigyeléséről, hogy a hunok nyereg alá helyezik a nyers húst. Az okot már nem ismerte. Ebből támadt a megbélyegzés, ami nyilván nemcsak a tudatlanság miatt kapott szárnyra, terjesztését az is ösztönözhette, hogy a meghökkentő állítással a hadi propaganda korai példájaként aláhúzhatták ellenségeik barbárságát, megvetésre méltó voltát. Emberi dolog ez, mint ahogy a félreértésekből született téveszmékhez való ragaszkodás is egy jól ismert emberi vonás. Az igazság az, hogy a hunok azért helyeztek nyers húst a nyereg alá, mert a ló kimarjult hátát ezzel gyógyították méghozzá rendkívül hatékonyan. Eszükbe sem jutott megenni a gyomorforgató húsdarabot.
A VILÁGOK ÁTJÁRHATATLANSÁGA
A harmadik évezred egy globalizálódott környezetben köszöntött ránk, ahol a közlekedési forradalomnak köszönhetően összezsugorodott és fölgyorsult a világ. Ma csak órák kellenek annak az útnak a megtételéhez, amihez valamikor hónapok, sőt évek kellettek. Az eltérő civilizációs paradigmák között azonban még a globalizálódott környezetben sem zavartalan az átjárás, pedig a külsőségekre figyelve ma már szinte mindenki egyformának tűnik: mindenki ugyanarra az irigyelt nyugati életszínvonalra vágyik, mindenki Coca Colát kíván inni és hollywoodi filmeket szeretne nézni. A nyelvi és a kulturális határok ennek ellenére mintha csak a szavak szintjén, a szépen hangzó politikai szónoklatokban légiesültek volna, és természetesen gazdasági téren. A világ és az emberiség látszólagos egységesülése a szellemi szinteken egyelőre többnyire csak a felszínt érinti, habár onnan fokozatosan már a mélyebb rétegekbe is kezd leszivárogni a hatás. Mint minden sorsdöntő változásnak, ennek is megvan a pozitív és a negatív következménye.
A világ az életvitel tekintetében mind egységesebb, a civilizációs világképek, paradigmák közötti zavartalan átjárás azonban egyelőre még csak álom. Az iszlám és Nyugat viszonylatában ez teljesen nyilvánvaló, ahol az utóbbi időben, a globalizáció ellenére, nem hogy javult volna, hanem inkább romlott a viszony. (Néha már úgy érezheti az ember, különösen az 2001. szeptember 11-i merénylet utáni időkben volt így, hogy a modern keresztes háborúk korát éljük, csakhogy most máshol kutatunk a bibliai ígéret földje után, nem Palesztinában és Jeruzsálemben, hanem az olajban gazdag közel-keleti térségben, és nem az egyetlen igaz vallás nevében, hanem az egyedül elfogadható társadalmi berendezkedés, a demokrácia nevében küldi Nyugat, Amerika és Európa katonáit a messzi, idegen földekre.
Ezen a ponton azonban már nem az értetlenség és a tudatlanság távolítja el egymástól a valóságot és annak a magyarázatát, hanem az önérdeket rejtegető hazugság, ami időnként és esetenként persze önbecsapás is lehet.
Itt merül föl a civilizációs világképek közötti átjárhatatlanság emlegetett ténye, amiből egyenesen következik, hogy nem jelentheti ugyanazt az iszlámban a demokrácia, a népuralom fogalma, mint amit Nyugaton értenek alatta, mert egészen más történelmi hagyományra, társadalmi háttérre, gondolkodásmódra, közösségi kapcsolatrendszerre kell ráépülnie ennek az állam- és társadalomszervezői tartalomnak ebben a kultúrkörben, mint Európában vagy Amerikában. Éppen ezért ottani megvalósulásában, de értelmezésében is jelentős különbségeknek kell megmutatkoznia. Egy az egyben, becsomagolt formában nem lehet exportálni a demokráciát, a helyi nyersanyagból, amit az emberek jelentenek, először is társadalmi alapot kell készíteni az új életmódnak és gondolkodásnak. Csakis az új kor új polgáraira hagyatkozhat a demokrácia megszilárdítása, akik mindkét világot ismerve hidat képezhetnek személyükben és értékrendjükben az adott civilizáció múltjának még jelenben is élő társadalmi berendezkedése és a jövő kiépíteni kívánt rendszere között. Egyedül az ő tevékeny és termékeny szerepük jelenthet biztosítékot arra nézve, hogy a demokráciának nevezett építmény harmonikusan beilleszkedik majd új környezetébe, és hogy a lerombolására vágyó erőkkel dacolva tartós maradhat.
Ha a középkori és az újkori tévedéseinket megismételve az egy az egyben való átültetés, a nyugati típusú demokrácia nyugati típusú meghonosítása mellett döntene Nyugat, akkor nem marad más választása, minthogy a makacs ellenállást letörve tűzzel-vassal terjessze nézeteit. Ebben az esetben a szavak és a példamutatás helyett a fegyverek erejével kellene érvelnie, mintegy véres áldozatot bemutatva az ügy érdekében ellenségei megsemmisítésével kellene terjesztenie a civilizációját meghatározó gondolkodásmódot és életvitelt.
A demokrácia a lényege a tolerancia, a véleménykülönbségek megtűrése, több formában is: egyrészt úgy, hogy a meghallgatva az ellenvéleményt, képesek vagyunk eltűrni, elviselni a másként gondolkodás tényét, a másik oldalról pedig úgy, hogy miután a többségi demokratikus határozat megszületett, azután alárendeljük magunkat annak a döntésnek akkor is, ha az nem tetsző számunkra. Eltűrjük, elfogadjuk például, hogy az a párt kormányozzon négy éven át, amelynek a vereségéért szurkoltunk a választások előtt.
A régi típusú monarchiában és a diktatúrában nincs vagy csak kevés lehetőség van az uralkodó nézettel szembeszegülő másként gondolkodásra, és nem a többségi demokratikus határozat dönt a dolgok menetéről, hanem a hatalmat birtokló vagy megkaparintó és szilárdan a kezében tartó kisszámú felsőbbség, aminek a rendelkezéseivel szembeszegülni gyakran halálos veszedelmet jelent. (Ez természetesen nem érvényes a mai demokratikusan működő alkotmányos monarchiákra, amelyekben az uralkodó lényegében ugyanazt a kisebb-nagyobb hatalmi jogkörökkel rendelkező, a nemzet egységét kifejező tiszteletbeli szerepkört tölti be, mint amit a köztársaságokban a köztársasági elnök.)
A társadalom- és államszervezésben a demokrácia szíve és lelke, a tolerancia, egy olyan elsődleges fontosságú nyugati alapelv, ami nélkül a kultúrkör el sem volna képzelhető. Nem beszélhetünk modern Európáról ott, ahol nem ragaszkodnak a másik és a másmilyen társadalmon belüli megtűréséhez, elfogadásához. Az ilyen ország vagy térség legföljebb a múlt középkorban felejtődött civilizációjához tartozhat. Az európai országokat csakis európaiságuk teheti európaivá, az pedig kizárólag az értékkövetésben ölthet testet. Európa bennünk, a gondolkodásmódunkban, az életvitelünkben él, és önmagában egyetlen országot sem tesz európaivá az a tény, hogy a térkép egy meghatározott helyén, az Urál és az Atlanti-óceán, a Jeges-tenger és Földközi-tenger között terül el.
NINCS A TÉRKÉPEN
Az örökös kételkedőnek, aki szerint Európa csak egy fejünkben létező elképzelés, hogyan bizonyíthatnánk be, hogy valóban van ilyen földrész? Képzeljük bele magunkat az Európa létezését bizonygató ember helyzetébe, aki kétségbeesetten védelmezi álláspontját, azzal együtt önnön magát is, hiszen az Európa fennállásában kételkedő nemcsak a világtörténelemben meghatározó szerepet játszó kontinens létezését kérdőjelezi meg, hanem őt magát is, aki születésétől fogva európai embernek vallja magát. Ha nincs Európa, ő vajon akkor hol él? Ázsiában? És mi legyen az eddig megdönthetetlennek vélt önmeghatározásával? Európa nélkül üres, értelmetlen kifejezéssé válik az európaiság fogalma. Ha nincs és a múltban sem volt ilyen kontinens, akkor mi értelme európai emberről, európai civilizációról, tudományról és művészetről beszélni?
Lehetséges párbeszédük záróakkordja így is hangozhatna:
– Nélküle én sem lehetnék az, ami vagyok és te sem lehetnél az, ami vagy! – kiáltana föl végül Európa védelmezője a hiábavaló győzködésbe belefáradva. Vitapartnerének, ennek a tömpe orrú, kopaszodó torzonborz alaknak – akit mintha Szókratész közismert szobráról mintázott volna a természet tréfája – fölcsillanna a szeme ennek hallatán.
– De hiszen én is erről beszélek! Európa benned él, a te hitedben, nem a való világban! – felelné erre. – A valóságban csak hegyek és síkságok, folyók és erdők, emberekkel teli falvak és városok vannak ott, ahol te Európát hiszed.
Előbb-utóbb az asztalra kerülne a térkép, egy országhatárok nélküli, domborzatot ábrázoló földrajzmappa, nehogy ennek a bosszantó gáncsoskodónak még azt is el kelljen magyarázni, hogy mi az országhatár, hiszen éppen most vetette közbe, hogy a kontinens helyén csak hegyeket és síkságokat, falvakat és városokat, folyókat és erdőket lát.
Európa védelmezője a térkép fölé hajolva rámutatna a Kárpát-medencére, annak is a közepére, mondván, itt élünk mi, itt vitázunk most egymással, s ez a terület a Kárpát-medencétől északra és délre, keletre és nyugatra az Európának nevezet kontinens.
– Hol látod te itt Európát? – kérdezné erre az örökös kételkedő. – Én is tanultam földrajzot, s jól tudom, hogy ezek a kék vonalak a folyókat, a zöld színű részek a síkságokat, a barna különböző árnyalatai pedig a hegységeket jelzik. Azt pedig már meg sem merem kérdezni tőled, hogy hol látod te itt ezen a papíroson önmagadat?
Így a kételkedő, amire Európa védelmezője már csak lemondóan legyintene. A hallgatás, ami a vitában a vereség beismerésével egyenlő, további támadásra ingerelné a kontinens létezését tagadót, ezt a minden hájjal megkent modern Szókratészt, aki a következő érveléssel folytatná:
– Egyébként is, hol látsz te itt különálló földrészt? Ausztrália valóban az, mert egy óceán vizeivel határolt óriási sziget, Antarktisz és Amerika úgyszintén. Ázsiát is világosan elkülöníthetjük Afrikától, mert csupán egy keskeny földsáv köti össze azokat, ugyanennél az oknál fogva oszthatjuk Amerikát is két kontinensre, de ez itt, amit Európának nevezel, valójában Ázsia nyugati fele, semmi sem választja el ugyanis a legnagyobb kontinenstől. Nincs ez a földrész: a te fejedben és a szívedben lakozik.
A platóni dialógusok ironikus hangnemétől ihletett provokatív fölvetés, hogy létezik-e Európa, s ha igen, akkor hol találjuk, nem a bosszantási szándék üresjárata. Ez egy helyénvaló, töprengésre fölszólító és válaszra váró kérdés, ami a kritikátlanul elfogadott gondolkodói dogmáknak a tarthatatlanságára és a logikai következetlenségekre hívja föl a figyelmet.
Hibás azt állítani, hogy Európa az óceánok és a nagy keleti hegység között fekszik. Ez természetesen csak szellemi értelemben igaz, fizikai valójában kétségtelenül az Urál és az Atlanti-óceán, a Jeges-tenger és Földközi-tenger között terül el. Szellemi értelemben azonban nem a három oldalról óceánok és tengerek, keletről pedig a hegyvidék határolta térség a létezési helye, hanem az ész és a szív, vagyis az európai mintájú gondolkodás, világlátás és az európai alapértékekhez való emberi kötődés. Európa bennünk él. Az európai ember megszületése nélkül ki sem alakulhatott volna, s egy pillanatig sem létezhetne, legföljebb csak egy szellemi hátterét vesztett földrajzi elnevezésként.
A gondolatot tovább görgetve azt is joggal kérdőjelezhetjük meg, hogy a földrajzi sajátosságok alapján a Szibéria felé nyitott földrész különálló kontinens volna, hiszen az Urál nem jelent komoly, átjárhatatlan akadályt. Sokkal helyénvalóbb volna Eurázsiáról beszélnünk, bár kellő önkritikával itt is nyomban föltehetnénk magunknak a kérdést, hogy milyen alapon helyezzük a szókapcsolatban Európát Ázsia elé. A nagysága miatt? Ázsia több mint négyszer akkora. Az ősisége miatt? Jelenlegi történelmi ismereteink szerint az első nagy civilizációk – évezredekkel az európaiak előtt – Ázsiában és Afrikában jelentek meg.
Két magyarázat is találhatunk erre. Az egyik, hogy mi európaiak – a térképeinket is ekként rajzoljuk – Európából nézve látjuk a világot. A kínaiak szintén ugyanezt teszik, amire világosan rámutat, hogy a császárság idején Középső Birodalomnak nevezték az országukat. Ez a magunkat középpontba helyező érzékelői kiindulás arra utal, s ez már a második magyarázat, hogy európai módon látva a világot bevallatlanul még mindig ott hordozzunk magunkban a földkerekség felét gyarmatává tevő 19. századi nyugati ember felsőbbségtudatának a gőgös hitét, pedig erről már végső ideje volna lemondanunk, a tények ugyanis már réges-rég nincsenek összhangban az érzésekkel. A büszkeségre való ok a világirányítói főszerep miatt, ha van értelme ilyesmiről beszélni, ma inkább az amerikaiakat illetheti meg és a száguldó ütemben fölzárkózó ázsiai népeket, köztük elsősorban a kínaiakat.
Európának a földrajzilag vele egységes Ázsiától való elkülönítésére egyetlen magyarázatunk lehet: az, hogy Eurázsiának, vagy inkább Ázsiaeurópának ebben a tengerek ölelte, elkeskenyülő nyugati végében egy sajátos civilizáció alakult ki és őrződött meg a mai napig. Az egyedülálló gondolkodásmód, kultúra, életmód különbözteti meg ezt a térséget a legnagyobb kontinens többi részétől. Végső soron tehát az itt élő európai emberek teszik Európává ezt a földrészt. Az ész, ami sajátos énképpel és gondolkodásmóddal rendelkezik, és a szív, ami híven őrzi az évezredek során kialakult európai alapértékeket. Ez a szív a leghűségesebbekben és a legkiválóbbakban – őket tekintjük a hőseinknek – gyakran attól sem riadt vissza, hogy az életével fizessen az európai alapértékeket védelmezve vagy a filozófusok fejében megszületett nyugati eszméknek a megvalósításáért küzdve. Az utóbbi áldozatvállalás, ha tiszta hit és humánus törekvés állt mögötte, akkor is becsülendő, ha utólag világossá vált, tévesek voltak az eszmék, amikért a legdrágábbat, az életüket dobták oda.
@k = A VADLÚD VÁLASZA
A most következő fölvetés igazából csak a rajzfilmekben képzelhető el, mégsem értelmetlen kitérni rá. Ha egy beszélni tudó, a Skandináv-félszigetről Afrika felé röpülő vadludat megkérdeznénk, hogy hol kezdődik és hol végződik Európa, s ott fentről hogyan látja, mi a különbség az Európai Unió tagországai és a csatlakozni vágyó országok között, akkor nyilván hasonló választ kapnánk, mint az előbbi rövid történetünk szókratészi mód akadékoskodó vitázójától: ő onnan fentről nem lát határokat, országokat, Európai Uniót, sőt még Európát sem, csak folyókat, erdőket, hegyeket, házakat és embereket, majd a nagy, simatükrű vizet, a tengert, s azon a kikötő felé tartó hajót.
A határokat mi húztuk meg. A gőg, a gyűlölet és a többi önértékelési zavar szülte emberközi határokat is, amelyek törvénybe iktatva, vagy az íratlan érintkezési szabályokban kifejtve a hatásukat, elválasztják az egyik embert a másiktól pusztán csak azért, mert másik faj, nemzet vagy társadalmi osztály tagjai.
Ide illik Radnóti Miklós (született Glatter Miklós) Nem tudhatom című megindító költeménye. A zsidó származású, katolizált magyar költő a világháború tombolásának az idején írta a hazaszeretetnek ezt a remekművét. Szerbiában, a bori rézbányák közelében lévő munkatábor, a Lager Heidenau egyik kulturális műsorán szavalta el a költeményt, amelyből alant csak részlet olvasható. A verssel nagy tetszést aratott, a rabok megkérték, hogy még egyszer mondja el a verset.
„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg”
(Radnóti Miklós: Nem tudhatom)
Miért kérhették a szerzőt, hogy másodszor is szavalja el a fönti sorokat? Biztosan nemcsak azért, mert az időmértékes vers fülbemászó jambikus sorai és páros rímei megfogták őket. A minden mást felülíró ok csakis az lehetett, ami a költőt igazi költővé, a költeményt pedig valódi költeménnyé teszi. Mi teszi a verset verssé? Az, hogy szerzője olyan észhez és szívhez szóló többlettel képes közvetíteni a mondanivalóját, érzéseit, a kimondhatatlant is, hogy a szavak, amik közönségesen csak puszta üzenetek hordozói, a befogadásukra nyitott emberben élő, lelkébe és szívébe hatoló mondatok füzérévé lehetnek, amik olyan közelségben szólalnak meg benne ott legbelül, mintha ő maga mondaná ki azokat, a költészet erejével formába öntve így azt is, amit eddig csak homályosan érzett, de közönséges nyelven szólva még magának sem volt képes megfogalmazni. Haza és emberszeretet, a visszavágyódás, az otthon melegének emléke, a háború őrülete elleni tiltakozás, emberség, az élet és az értékek tisztelete, béke és békesség és sorolhatnánk tovább azokat a fogalmakat, amire a kimondhatatlant is kimondva emlékeztet bennünket ez a költemény.
Efféle gondolatok és érzések ébredhettek föl a hazai tájtól oly idegen szerbiai hegyek közé hurcolt magyarországi munkaszolgálatosokban a vers hallatán. A helyzet különös tragikuma, hogy ezek az emberek abba az országba vágyódtak vissza, mint hazájukba, aminek a vezetősége és karhatalma német kézre adta őket és zsidó származásuk miatt jogfosztott állampolgárként kezelte őket. Ezek az emberek az európai értékrenden nevelődtek és őseiktől választott hazájuk nyelvét tekintették az anyanyelvüknek, némelyek közülük, mint például Radnóti Miklós is, nemcsak az adott nemzet kultúráját tekintették a sajátjuknak, hanem – és nem mindig kényszertől hajtva – annak uralkodó vallását, a keresztény hitet is fölvették.
Tragikus helyzet, hogy ezek az emberek elesettségükben a Radnóti-verset hallgatva csakis abban az európai kultúrában, értékrendben kereshettek maguknak vigaszt, aminek az állítólagos felsőbbrendű képviselői (valójában megtagadói) kitaszítottá, megvetetté és üldözötté tették őket.
Ez és a többi ezzel összecsengő történet a szív hűségéről szól, ami nélkül nincs, nem volt és nem is lesz soha értékmegőrzés. Ezerszer sem sok elismételni, hogy Európa az alapértékeiben és sajátos gondolkodásmódjában, világlátásában él, az alapelveket pedig mi, európai emberek őrizzük a szívünkben, nem a tengerek és a hegységek képezte természeti akadályok.
Különösen a diktatúráktól szenvedő Kelet- és Kelet-Közép-Európában volt gyakori, hogy értékeikbe vetett hitük és hovatartozásuk miatt kitaszítottá váltak az emberek, de nemcsak a kontinensnek ebben a felében. Európa, amikor így cselekszik az állítólagos értékmegőrzés nevében megtagadva saját polgárait, akkor valójában nem a veszélyt, hanem az alapértékeit száműzi. A veszedelmet ő maga hozza magára. Miként a civilizációs ciklusokban gondolkodó neves történész, Arnold J. Toynbee állította, a civilizációk nem „gyilkosság”, hanem „öngyilkosság” által pusztulnak el.
Európa a középkorban vált olyan területi és kulturális egységgé, amit már semmilyen rátámadó erő nem volt képes megsemmisíteni, sem az arab, a mongol vagy az oszmán-török hadak rettenetes hadigépezete, sem az idegen civilizációk értékrendjének a csábító mássága. Ezek csak megrendíteni voltak képesek, de megtörni nem. A megsemmisülés szélére sodorni csakis ő maga volt képes önmagát. Európának a legnagyobb ellensége mindig is saját tévedései voltak, legfőképpen azok az európaiságát megtagadó, embertelen eszmék, amelyeknek a megvalósítási kísérletei több áldozattal jártak, mint bármi más. Bár ezt még ismereteim szerint senki sem számolta össze, de nagyon valószínű, hogy pusztán csak a huszadik század két romboló eszmeisége, a nácizmus és a bolsevizmus-sztálinizmus több emberéletet követelt Európától, mint az idegen népekkel és civilizációkkal vívott összes európai háború az utóbbi 1500 évben.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
