2022. augusztus 8., hétfő

Az urbánus tér hiánypoétikája

szombathy: VÁROSJELEK signs of the city 1971–2012. Szerzői kiadás, Budapest, 2012

A könyv voltaképpen Szombathy Bálint szépségkutató Szentendrén, a MűvészetMalomban rendezett kiállításának nagyméretű, vaskos katalógusa, amely hat fejezetben mutatja be az általa immár négy évtizede fényképeken gyűjtött „városjeleket”, olyan vizuális képződményeket, amelyek mellett a városban elmegyünk, anélkül, hogy figyelmet fordítanánk rájuk, sajátos kivágásban reprodukálva viszont a magas művészet keretében létrehozott alkotásokkal lépnek párbeszédre, miközben távolról sincs ilyen szándékuk.

Szombathy gyűjteményében a kategorizált „alkotások” egytől egyig talált tárgyak, ismeretlen „szerzők” munkái, amelyek talán csak néhány órán át, vagy pár napig láthatók önnön realitásukban. Bár némelyikük akár hosszabb ideig is fennmaradhat az urbánus környezetben, a fotók olyan rétegezett architektúrában bontják ki a városi környezet spontánul alakuló jelrendszerének hiánypoétikáját, amit a valós környezetben, a jel eredeti helyén már hiába keresnénk, mert elfedte őket a változás, az alakulás, a módosulás, már újabb jel áll helyükön, ki tudja hány rétegben eltakarva az eredetileg megörökítettet. A képzőművész és elméletíró szépségkutató Szombathy nem az avantgárd fetisizáló ájulatával kezeli urbánus „talált tárgyait”, hanem összeállítja az emberi beavatkozás nyomán létrejött, nem művészi szándékkal létrehozott jelek rendszerbe összeálló csoportjait, amelyek sajátos szemantika mellett kibomló nyelvi jelenségekként lesznek értelmezhetők.

Maja és Reuben Fowkes Budapesten és Londonban élő művészettörténészek a katalógus (könyv) kísérő tanulmányában nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy a városjelek Szombathy Bálint (Art Lover) számára nem elsősorban az esztétikum hordozói, hanem inkább a hiánynak a város szövetében megképződő lenyomatai, ennek nyomán „azt vizsgálja, milyen vizuális vagy érzelmi hatást vált ki belőlünk, ha egyszer csak eltűnik valami, s nem látjuk többé ott, ahol vártuk volna.” Ez valóban így van, miként a folytatásban röviden ki is térek rá, elöljáróban viszont el kell mondanom, hogy Szombathy Bálint vizuális és poétikai érzékenysége a megörökítés-válogatás-képkivágás nyomán kiemeli az általa vizsgált városjeleknek és az azokat tagoló hiátusoknak a különböző művészeti ágakkal rokonítható, de szándékolatlanul megképződő esztétikumát. A felsorakoztatott mintázatok, a hangsúlyos textúra, színvilág, rafináltan jelzett geometriai formák, roncsolt felületek és szétrobbantott, keretbe nem illesztett kompozíciók megtévesztik a nézelődőt és felvetik benne a kételyt, nem egy magas művészeti galéria exponátumaival szembesül-e. Szombathy tehát alkotói érzékenysége nyomán felfedezte az utca vizuális művészetét, fényképezőgépével megörökítette annak lenyomatait, megalkotta e művészet rendszerét, és négy évtized után a közönség elé tárta a strukturalizmus mentén kibontakozó szemantikai/szemiotikai (és esztétikai) kutatásainak szöveg nélkül megfogalmazott eredményeit, következtetéseit.

A könyv első, keretek című sorozatában az épületek falain, bejáratain, homlokzatán elhelyezett, fémből, fából, egyéb anyagból készült üres, tehát funkciójukat veszített keretek sorjáznak, ugyanis hiányzik a valamikor általuk hordozott üzenet, szöveges vagy képi megjelenítés, tábla, fölirat, jel. Így az üres keretek már nem jeleznek egyebet önnön kiürült funkciójukon kívül, azt viszont markánsan teszik. A tépések ciklusban falról, hirdetőoszlopról, valamilyen közterületi felületről eltávolított plakátok, föliratok, hirdetmények, tehát az urbánus ember számára dekódolható nyomtatott, vizuálisan vagy szövegszerűen megfogalmazott üzenetek, iránymutatók, eligazítók, figyelemfölhívók, csalogató üzenetek hűlt helye látható, le- vagy eltépett papírmaradványok, a tapadó felületre hanyag eleganciával fölvitt ragasztó geometrikus nyoma a destrukció, a megsemmisítés, az eltörlés gesztusát és a hiánnyal szembesülés aktusát merevíti fotográfiákra. Nagyjából erre a ciklusra rímel a táblanyomok sorozat, amiről a katalógusban Szombathy tollából egyebek közt a következőket olvashatjuk: „A nyomtatott vagy festett nyelvi jelekhez hasonlóan az így létrejövő képsík úgyszintén a tér szerepét teljesíti ki, vagyis a nyelvi jel alapja, akárcsak a festészetben. A tartalmi hordozó megszűntével minimalista, jelentés nélküli felület képződik, valami ahhoz hasonlatos, mint amilyet az akromatikus absztrakcióból vagy a szuprematista festészetből ismerünk. Egyrészt a jelentéssel bíró Semmi, másrészt a tiszta érzékenység.”

Valahonnét mindig hiányzik valami, a kép, az üzenet, a jel, és maga a jel hordozója, falról a tábla, a falból a tipli, az üzenetet hordozó jelek helyébe az üzenet hiányát jelölő vizuális felületek helyezik ki a talán még megfejtésre váró új nyelv, új szemantika, új grammatika struktúráját. Az átfestések ciklus ezen új nyelvrendszer destruktív vonulatára utal. A falfirkák – lehetséges tartalmukra és üzenetükre hadd ne térjünk ki most –, tehát a graffitik átfestése az üzenet megsemmisítését, és az érintett felület üzenetnélküliségének visszanyerését célozza, motivációja (ideológiai és egyéb felhangok nélkül is) a nélküliség, a hiány képi/nyelvi világának megteremtése az urbánus közterületeken. Vizuálisan különösen megkapó a falfestmények cím alá sorolt gyűjtemény, amely voltaképpen azoknak az anonim homlokzatfestőknek a megfelelő színárnyalat megtalálását célzó kísérleteit gyűjti egybe, akik valamely épület homlokzatának átfestését tervezve az objektum falán többnyire erőteljes ecsetvonásokkal, illetve festőhenger-lenyomatokkal a majdani színárnyalatot kívánták meghatározni, végérvényesíteni, amit majd hamarosan fölvisznek a teljes falfelületre. Szombathy szerint ezek az egymás mellé helyezett színpróbák „párhuzamba állíthatók a magas művészet megfelelő artikulációs formáival”. Magam is úgy érzem a katalógust lapozván, hogy az efemer vizuális jelenségek, amelyek a homlokzatfestés során végérvényesen eltűnnek, öntudatlan és anonim megnyilvánulásokként a képzőművészeti gesztuson túl esztétikai értelmezést is nyerhetnek. Nem különben a kötetet záró, huzalformák ciklus urbánus plasztikái. Itt a városépítés során ideiglenesen megjelenő, falba, föld alá még be nem épített elektromos vezetékek utcán kígyózó, vagy karikába kötött, különböző vizuális állapotban rögzített lenyomatai sorjáznak, amelyek a megörökítő fotókon háromdimenziós műalkotások jellegzetességét öltik. Ezek a plasztikák, miként a korábbi, síkban ábrázolt jelenségek is, a hiányról tanúskodnak. A csövek, vezetékek saját funkciójuk hiányát jelzik. A szerelők ott hagyták az urbánus tér majdani részeként, hamarosan beépítik ezen üzemen kívüli, városi vérkeringés jeleit az utcán, hamarosan vakolat és egyneműsítő beton kerül föléjük, ám addig egyetlen szerepük van, jelezni funkción kívüliségüket, a városnak a szegény művészettel áthatott szövetének alanytalan, efemer, és szándékolatlan művészetét, miként drMáriás nevezi metaforikus szójátékával, „a bontás virágait”[1].


[1] drMáriás: A bontás virágai. Élet és Irodalom, 2012. november 9., 22. o.