2021. szeptember 26., vasárnap

Őszülő lombok alatt

 

Rákaptam a levélgyűjtésre. Félreértés ne essék, nem szerelmes levelekről van szó, vajon ki is küldene ilyeneket egy olyan vénségnek, mint csetlő-botló jegyzetírójuk? Hanem falevelekről. Igen, faleveleket gyűjtögetek, most van ugyanis, ősz végén a levélhullás. Az idén kíméletes, könyörületes volt a fákhoz az időjárás, erre mifelénk ezúttal a dér és a fagy nem túrta le még szinte viruló, élő korukban a fák díszeit, a nap sugara hagyta azokat beérni, megőszülni, igenis: megőszülni; mi más is volna elvárható az ősztől.

Gyűjtöm tehát a leveleket, annak rendje-módja szerint „kivasalom”, lepréselem őket, hogy aztán kedvemre gyönyörködhessem bennük. Formájukban, színükben, erezetük szépségében. Mondogatom is művész barátaimnak, amit ugyan nem én találtam ki, hogy mekkora nagy művész a Természet!

Lepihenek egy padon, velem szemben egy megtermett fa, terebélyes koronával. Innen is fölismerem: hársfa. A lombja még zöld, de már mutatkoznak közte az ősz szálak, jobban mondva az aranysárga pamacsok. Itt hát az ősz, itt van újra. S alighogy megérkezett, máris búcsúzik. Rohan az idő. Régi dalokat kezdek motyogni. S fürkészem a fákat. Keresem a jegenyék hegyét, a jegenyékét, akik nem nőnek ugyan az égig, de megmerevedik a nyakam, míg a tekintetemet fölkúsztatom a hegyükig.

Az első fa, akivel találkozhattam, a gangunk előtt álló hatalmas eperfa volt, ennek is feketén bólintgatott a lombja mígnem egy nap szélvihar végzett vele, gyökerestül tépte ki. A falvak, az országutak akkor még tele voltak eperfával, a gyümölcse és a levele is hasznot hajtott, az életrevaló embereknek, utóbbi a selyemhernyó tenyésztőket részére. A jegenye ritkaságszámban ment. Talán éppen azért vált számomra annyira kedvessé. Nem nevezhető kimondottan városiasnak, mint a platán vagy a madárcseresznye, ám jelenlegi környezetemben örömömre szinte már erdőnyi van belőle. Jegenyesorok! Mint réges-rég a nagy magyar alföldön s tanyák udvarában. Ki tanyája az a nyárfás?...

A falevél gyűjtésen kívül kedvenc szórakozásaim közé tartozik városunk jegenyéinek számba vétele. Ez annál nehezebb, de ugyanakkor szórakoztatóbb, mert nemcsak a járdákat szegélyezik a külváros bizonyos részein, de ott ágaskodnak a bérházak között is, azok tövében, túlnőve a hatodik, hetedik emeleteken.

S míg így bámészkodom jegenyeszámlálás és falevélgyűjtés közben, egy furcsa jelenségre leszek figyelmes. Hirtelen nem is tudom, hogy amit látok, álom-e vagy valóság?

Megszoktuk már, ha ez egyáltalán megszokható, amikor a száguldó gépkocsikkal széllelbélelt, üres, eldobott műanyag zacskók kergetőznek, hogy ezek, az egész világon elterjedt csomagolóanyagok elárasztják nemcsak a szemetes kukák környékét, de lassan már a dísztereket is, de hogy a lecsupaszodott őszi-téli fák ágaira is igényt tartanak, most látom. Most, amikor egy szép őszutó díszeiben gyönyörködöm.

Mert, ugye, ha az elszórt műanyagtasakot a szemétszurkáló dolgozónak nem sikerül a szerszámjára szúrnia, azt egy fürge szellőcske fölkapja, a csupasz faágacska magához láncolja, és madárriasztónak ott lebegteti, míg el nem nyüvi az idő.

Pedig a fákat nem a civilizációs hulladék, hanem az énekesek odacsalogatására szánhatta a Teremtő.

Ha még az utolsó órában sem kapunk észhez, a szemét nemcsak a szánkig, hamarosan a jegenyék hegyéig ér. És akkor ki gyűjt, ki présel gyönyörű formájú, színű, erezetű faleveleket? Ki viszi át a túlsó partra a szerelmet?