2021. szeptember 26., vasárnap

Marha-e a jámbor?

Hogy is mondjam: egy szarvasmarha istálló képe ugrik be a képernyőre, a szénával megtömött hosszú jászol előtt heverésző tehenekkel. Az enyhe zavarom abból származik, hogy marhának nevezem ezeket a tarka, jámbor teremtményeket és istállónak a lakóhelyüket, holott inkább volna mondható egy takaros, tiszta kórházi folyosónak. Az állomány ápolt, jóltartott, látszik rajta, hogy gondos kezekben van. A jászol hiába van színig töltve szénával, az előtte heverők hozzá se nyúlnak, mert most mással vannak elfoglalva: kérődzenek! A szótár magyarázata szerint: összetett gyomrú, párosujjú patás állatok: szarvasmarha, kecske, teve, stb. az egyszer felületesen megrágott táplálékot felböffent és újból megrágja. Arany János írja: Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek... Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta.

Akiket most látok a hosszú jászol előtt, azok is mindig igen jámbor fajták lehetnek. Gyönyörűség látni őket, ahogy csendesen kérődznek. Legalábbis nekem. Nem tudom, hogy ezután a jámbor, az emberek számára olyannyira hasznos teremtményeket a magyar nyelv miért nevezi marhának. Inkább illene ez néhány emberre. Annál inkább, mert az ember is olykor, sőt mindinkább kérődzik. Például az, aki a saját sérelmét folyton előhúzgálja.
Szóval marha-e a tehén? (Egyébként a tehén szavunknak is lehet gúnyos, kárörvendő zöngéje, ha például egy olyan barátnőnkre alkalmazzuk, aki túlzottan gömbölyű...) A marhatehén bizonyára egyik legjámborabb háziállatunk. Honfoglaló őseink maguk előtt hajtva terelték be a Kárpát-medencébe. Legalábbis a Feszty-kép szerint. Vajon már ők is marhának nevezték őket? Fejősmarhának? Kimondani is rossz. Akkor inkább már fejőstehén. Ami néha maga az állam, a politikusok szerint. És a tehén gyümölcsét, a borjat, a kis bocit?
Nézem a jámbor kérődzőket a valószínűleg ízletes szénával megrakott hosszú jászol előtt, alig tudok a látvánnyal betelni, pedig nekünk nem is volt tehenünk, vagy éppen ezért? Viszont részesültem abban a felejthetetlen élményben, amit a csorda és a csordapásztor nyújtott minden nyári reggel és alkonyat előtt. Jött a gulyás és fújta a dudáját, maga előtt terelve a csordát, amely csorda, ahogy végigvonult az utcákon, úgy gyarapodott. A legszebb talán mégis az volt, amikor a gulya estefelé a legelőről hazatérőben volt. Mert minden tehén fölismerte a saját „fészkét” és a pásztor noszogatása vagy a pulija hajszolása nélkül kivált a csordából és a gazdája, vagyis a „saját” kapuja elé ballagott.
Nem tudom, létezik-e még vidékünkön falu, amelyiknek saját gulyása lenne? Alig hiszem. Hiszen már tehénistállók sincsenek, s ha mégis, üresek. A teheneket nagy farmokban tartják, gondozzák, miként azt az imént a tévében láttam. A gulyások a tehénszarv vagy hosszú bádog kürtjüket véglegesen szögre akasztották. Nincsenek csordák, csordapásztorok is csak a régi, karácsonyi énekekben.
Ha megkérdezném az unokámat, mi az, hogy kérődzés, nem biztos, hogy tudná. Holott kedvvel gyakorolja. Miként már zömében nem csak a korosztálya, lassan az egész világ.
Akkor legalább mi hagyjuk abba. A csámcsogást.
Különben a tehenek sohasem csámcsogtak. Ahogyan pedig kérődzenek, már-már méltóságteljesen művelik. Ennek a műveletnek méltóbb nevet kéne teremtenie a magyar nyelvnek. Aligha az Etelközből cipeltük be magunkkal eme cselekvésnek nem valami szimpatikus szinonimáját.