2021. január 15., péntek

A rikkancs ismét jelenti (118)

Régen írtam már. Ezt azok az olvasók észre is vették, akik az én írásaim valamilyen módon követték. Ennek több oka is van, amit most nem részleteznék. De a tollat most ismét kézbe kell venni, mert jönnek a franciák. Kicsit még nekem is hihetetlen, de igaz. Már a repülőjegyeket is lefoglalták és november 16.-án megérkeznek. Ennek az eseménynek apropója, hogy ezen a napon rendezik a MOJOBAN a már tradicionálisnak is mondható blues fesztivált.

2011-ben, amikor megismerkedtünk, és Szegeden együtt eltöltöttünk több mint négy hónapot, megígértem nekik, hogy itt tartózkodásukat azzal teszem végleg felejthetetlenné, amire legkevésbé sem számítanak. Áthozom őket Szerbiába, ZENTÁRA, egy olyan klubba, amilyenben még ők sem fordultak meg eddigi életük során. Nos, ez az esemény olyan jól sikerült, hogy már tavaly jelezték, ide még visszatérnek. És az adott szó kötelez. Jönnek.

Már két hete lázban égek. Szervezkedek, töprengek és várok türelemmel. Közben végigperegnek az elmúlt év legfontosabb mozzanatai az emlékek széles tárházában. Eszembe jut, hogy mielőtt elmentek volna, rendeztek nekünk egy francia vacsorát, amiről írtam is. De az, az album, amit számomra készítettek és csak másnap nézhettem és olvashattam át, olyan mély nyomott hagyott lelkivilágomban, amire nem voltam felkészülve. Amíg olvastam a sorokat, könnyeim olyan intenzitással peregtek arcomon, hogy már nem láttam tőlük. Meg is lepődött az egyik közeli ismerős szemtanú, látva mind ezt, de nem értve okát, hogy mi történt velem? Magam sem tudom, mi az, ami ilyen mélyen szánthat az érzelmek kusza világában, de utoljára akkor éreztem magam így, amikor gyerekként voltam szerelmes valamelyik suhanc lányba, azt sem sejtvén, hogy mi a szerelem? Ennyire kötődnék hét, lényegében vadidegen emberhez, akik közül hat lány, akár az én lányaim is lehetnének, és egy fiú, aki meg a fiam lehetne, hisz valahol pont egy idősek az enyéimmel. Úgy is kezeltem őket, mint ha a gyerekeim lennének, már nem csak, mint diákok, mert hozzájuk is mélyen kötődtem, ha azt kiérdemelték, és ez valahol még visszaadott valamit az elveszett illúziók világából. Az élet elmúlik! De nem mindegy, hogyan?

Most találkoztam nemrég a legkedvesebb osztályommal, kikkel szinte minden évben össze- jövünk valahol, és meséltem nekik is a franciákról. Valahol talán ők lehettek az én utolsó „osztályom”, mert az iskolát nem várt események kapcsán hirtelen hagytam ott, úgy, röptében, hogy még elköszönni sem maradt időm. És ez az érzés valahol végig kísértett, mint egy rémálom, és nem múló hiányérzetet táplált éveken keresztül. Erre mostanában jövök rá, ahogy az idő múlik fejem felett a kiszabott kényszerpályán.

MATHILDE, ELODIE, CAROLYNE, MARIE, AMANDINE, HELEN, és VALENTIN! A hét francia orvostanhallgató, akik tavaly négy és fél hónapra érkeztek Szegedre, mint Erazmus ösztöndíjasok, és a véletlen az utamba sodorta őket. Léteznek ilyen véletlenek? Létezhet valami olyan megmagyarázhatatlan, egyszerűen banális kérdés a Tisza kellős közepén, hogy CAN I HAVE A CIGARETTE?- megváltoztatja az ember életét? Mert, ha nem kér tőlem egy cigarettát Matild, úszkálva a hajóm körül, amíg én horgászom, akkor most mennyivel szegényebb lennék? Bele sem merek gondolni.

Én rengeteget utazgattam sajátos módon a nagyvilágban, és nagyon sokat kaptam számomra vadidegen emberektől, akiknek nem tudtam abból a szeretetből szinte semmit visszaadni, mert úgy hozta az élet, de próbálom viszonozni olyanoknak, akiket az élet véletlenül az én utamba sodor. Ez a gondolat vezérelt akkor is, amikor két német egyetemista srác letévedt az úszóházra, vagy mostanság a három amerikai meglett ember ücsörög a Víg Matróz fedélzetén, sörét kortyolva. Vagy azaz osztrák rendőr, aki nemzetközi szolgálatot teljesített itt a környéken. Mindegyik esetben és mindegyik számára, az a momentum, hogy egy „bennszülött” szóba áll velük és tartja a kapcsolatot, megváltoztatta az itt eltöltött életük lényegét. Már kezdték magukat otthon érezni Szegeden és a Tiszán. Egyik se ment, megy el, úgy, hogy hiányérzete maradna. Ezt mindegyik visszaigazolta, az osztrák rendőr esete különösen. Aki olyan magányos volt itt, hónapokon át, hogy már kezdett belebetegedni. Pedig csak a munkáját próbálta tisztességesen végezni és kiközösítették. És akkor mi találkoztunk, és helyre raktunk mindent.

Magam is éreztem ezt, (olyan elveszett ember érzése az idegenek között) addig külföldön, amíg nem találtam egy olyan kapcsolatot, amely teljesen megváltoztatta a helyzetet. Legyen ez a londoni „szülők” esete, (ADAM és JEAN) vagy az alaszkai lelkipásztor, aki a házába fogadott, vagy JOHN egy blues bárból, napestig sorolhatnám őket, akik az én tapasztalataimat utazásaim során merőben meghatározták. Ők tették azt olyan gazdaggá, amilyen. És ez az én gazdagságom manapság. Ez az, amit tőlem már soha senki nem vehet el.

És most jönnek a franciák. Talán mindannyian, mert HELEN is elkezdett dolgozni, hogy összekaparja az útravalót. Mint írta, ezt annak ellenére sem hagyhatja ki, hogy kiköltekezett Indiában, ahol az idei nyarát töltötte. Megjegyzem, ezek a fiatalok nem valami elkényeztetett gazdag szülők gyerekei, akik, ha éppen úgy döntenek, hogy most Kuala Lumpurban van kedvük szétnézni, akkor a szülők fizetnek. Á, nem. Ezért ők megdolgoznak keményen. Így vannak kicsi koruk óta nevelve. Ez a helyes út.

Most azon töröm a fejem, milyen programokat szervezzek nekik ZENTÁN és környékén, mert szeretném elérni azt, hogy ők jövőre is visszatérjenek. Állandóan vissza-vissza térjenek, mert húzza őket valami, aminek nem tudnak ellenállni. Akár engem annak idején GT YARMOUTH, ahol fiatalságom legizgalmasabb nyarait töltöttem, dolgozva, nyelvet tanulva. És most vén fejjel még mindig azon fáradozom, hogy oda egyszer még el kell látogatnom. Ha utoljára is, ám legyen.