2021. március 6., szombat

Nyugtalan napok

Mindennek a meleg az oka, nyugodj meg, mondják, és erre tényleg ideges leszel. Kiabálsz, hogy nyugodt vagy, ebben a korban akármin nem borul ki az ember. Esetleg szerepből dühöng, közben azon gondolkodik, indulna a piacra, csakhogy a biciklit még nem hozta vissza a szomszéd. Irma azt mondja, el kell menni egy időre. Hová? El és kész. A piac is jó, csak ne vásárolj. Vagy a lomtalanítás is nyugtat, a készülődés.

Emberi dolgok, ócskaságok kirakóvására, vasárnapi piac. Guggoló árus könyörög, hogy váltsam meg a szerencséjét, tíz óra, és még semmit sem adott el. Legalább ötven dinárért vegyek tőle, ezt a gyöngyöt például, és egy fényét vesztett korall karkötőt kínál a kacatjai fölött átnyújtott tenyerén. A száz dinárból természetesen nem tud visszaadni, de mivel tetszik a korall, nem bánom. Gyorsan, hogy meg ne gondoljam, a pénzt a szájához emeli, majd érthetetlen mormolással megérinti a zsákpapírra rakott portékáit. A szertartással végezve csodálja, hogy még ott vagyok. Legyen szerencsém a korallhoz, segíti a vérkeringést és a szerelemben is sikert hoz, hadarja, és türelmetlenül int, hogy ne fogjam el a helyet mások elől. Senki sem áll a közelben, de az első vásárlás reménnyel tölti el.

Továbbandalgás a délelőttben, újra és újra elcsípett panaszáradat a szárazság miatt, pokoli hévvel égeti a piacot a nap, az árnyék sem sokat ér. Tülekedés, ütközések, de varázs és történetcsírák is, amit a képzelet a sejtésekbe, következtetésekbe kapaszkodva kiegészít. Mondatfoszlányok, valószerűtlenségüknél fogva megtorpanásra késztetnek, például a rézdolgokat, porcelánmuzsikust, ezüstszín cipőt kínáló ember elcsípett kérdése a szomszédos árushoz, hogy ő hisz-e Istenben? A kérdező, választ sem várva folytatja, hogy szerinte Isten létében hinni tanulás kérdése, és a gyerekkorban dől el. A másik azt állítja, hogy őt senki sem tanította hinni, de ha már akkor is tudta, hogy van Isten, amikor még minden más létezésének a tudatában sem volt.

Mellettük egy könyvárus a múlt század derekáról kínál újságokat és könyveket, egy táskából szedi őket elő. A legalább negyvenéves bőr utazótáska láttán megtorpanok. Elsőre is tudom, hogy nem ugyanaz! Lehetetlen, mert a tökéletes hasonmása egy nyáron is hűs kamra kampós szögén lóg vastag porréteg és zöld penész alatt. Ebben régi könyvek, de új tulajdonos reményével, amabban kaszafenő és kukoricafosztók, hetvenéves colostok, tapasztókanál, marék kenderkóc, lókaparó, ferencjóskás fületlen bögre, horpadt kávéfőző – „dzsezva” – rézből és mindenféle idejétmúlt tárgy, ami számára megszűnt az értelem, az idő, mert nincs cél velük, és néhai gazdájuk híján a lelkük veszett. Mégis jó helyen vannak ott. Megnyugtat, biztonság? Gyökerek? Nem tudom. Valami vár otthon, ha egyszer hazamegyek.

Otthonra Irma ebédet ígért, de érkezésemkor még semmi. A redőny apró lyukain besurranó fényszálak a szembe falat mintázzák, Irma sovány árnyéka szaggatja őket, miközben idegesen járkál. Már megint a saját temetésére készül, ruhát válogat, naponta kicserél egy-egy darabot, bár tudja, hogy mindegy, de akkor is. Az időt múlatja vele, azt játssza, hogy lesz beleszólása a halála utáni történésekbe, pedig lehet, nem úgy alakul, ahogyan tervezi, mert olyan is volt, hogy hálóingben temették el az érintettet, mert senkinek sem volt annyira fontos. Hadar, majd látszólag új témába kap, Istenem, már megint Jenő! Egy kapcsolat is élő valami, ami idővel haldokolni kezd. Előbb nem törődik vele az ember, tagadja a jeleket, múlandónak tekinti a bajt, ami közben hízik, mint a rákos sejtek, dagad. Már-már késő, amikor szenvedélyes vágy éled a megtartására, mert az ember ösztönösen abba kapaszkodik, ami tűnő. Most miért mondasz ilyeneket, kérdezem Irmát, én inkább a piacról mesélnék. Irma legyint, hogy mert megérintette az ősz, de ettől kivételesen nem szomorú, csak ideges, és olyankor rámol, lomtalanít. A kamrából azt a táskát is, mert végső ideje volt, kidobta. Válogatás nélkül egyben az egészet, most mi van, mit nyögsz nekem itt?