2021. február 26., péntek

Érintéshiány és depresszió

Jenő ajtófélfáján gonoszűző fokhagymafüzér, férfi létére fülig vörösödve mondja, hogy nem babonából, csak hogy szikkadjon, azért éppen ott. Irma is menekül a fokhagymától, alacsony vérnyomása miatt egyáltalán nem eszik fokhagymás ételt. Amíg fiatal volt, és disznót vágtak, apja külön kevertetett neki néhány szálra való kolbászhúst, ami végül mind megavasodott, szeptemberre agyonszáradva gamós botot utánzott.

Hiába mondta Irma, hogy sem fokhagymával, sem nélküle, neki sehogyan sem kell kolbász, az a saját belébe töltött disznó, apja háborgott, hogy túl nagy a szabadsága és elvette az eszét a jólét. Egyik alkalommal pofon is csattant a vita végén, Irma azt válaszolta, hogy na, ez is érintés, jobb, mint a semmi! A soha sem simogatott gyerek inkább megvereti magát, és ha nem itt kezdődik a nyomor, akkor hol?

Az évek hozták, hogy a félelem hullámai, mint egy ablaktalan fal, sötét odú mélye, rendszeres nyári gondja lett. Rejti és védi a világtól, közben a félelem nő, mert a bajok forrása benne és régről. Depresszió. A belső tér máskor vigaszt adó végtelensége már nem szabadság, hanem mindent pusztító szörny. Irma azt mondja, utóbb, ha már elég mélyre kerül, mindig föléled az életösztöne, és elkezd boldogot játszani, amitől valóban az lesz a végén. Például elképzeli, hogy mindene van, de semmi sem több a kelleténél, csak annyi, hogy ne kínozza hiány. Néha utazást játszik, hogy nem is biciklin ül, és nem is a pék a cél, hanem hogy tovább. Bécs, Zágráb, esetleg Görögország, de oda már kettőzött álmodás: térbeli mellé időutazás is. Mankó, egérút, levegő. És az ölelés, az érintés kell, bár az nem is mindig olyan egyszerű. Végső esetben macskát, olcsó és hatásos gyógyszer a simogatás.

Irmához ilyenkor, mint dögre a legyek, jönnek a kéretlen segítők, az életvezetési tanácsokat osztogatók. Önző és első elvárásuk, hogy a saját lelki nyugalma miatt legyen szívélyes a váratlanul betoppanóhoz. Emlékezzen, hogy a régi, boldogabb időkben még tárt kapu téglatámasszal volt a természetes, és aki betért a portára, ott órákra megállíthatta az időt. Vendégszeretőbb, otthonosabb közeg volt, élő hagyományok. Az, miközben minden falusi tudta, hogy a jószág nem várhat, tehát az etetés, a fejés órájában nem, és ebéd közben sem illett szomszédolni, még a koldusnak is meghatározott órája volt. Ha a vendég mégis alkalmatlan időben jött, nem álltak le miatta a hátsó udvari munkák, és támaszthatta a léckerítést, vagy ücsöröghetett a garádicson, menet közben oda-odavetettek neki egy szót. Vagy ha délben érkezett, és a ház asszonya bár ebédet ajánlott, de terítékkel nem tüsténkedett, és széket sem húzott pótlásnak, a kínálásra azt illett mondani, hogy köszönöm, már ebédeltem otthon.

Most meg jön az önjelölt prédikátor, ellentmondások porvihara szembe-szájba, hogy mennyire rémes és unalmas, észre sem veszi. Amiben igaza lenne, az is hitelét veszíti, előadása, erőszakossága, személye rontja. Tanácsok zápora kéretlen és csőstül, a levegőt is elveszi, miközben mentene az egészséges életnek, a biztonságos holnapnak, egyedüli igaz vallásnak, terméknek, szernek, divatnak, de valójában azt sem tudja, hogy mi a bajod. Új idők és világvég, korszakváltás, régi elvek újra magyarázva, neofita meggyőződés és meggyőzőerő. Idegen tanokkal traktálna az egyik, a másik máris falaztatna be keleti ablakot, ajtót nyitna délre. Istent rombolva idegen istenekkel rakná meg a szobát, halas képet akasztana a falra, és nem veszi észre az undort a dermedt szemű kopoltyústól. És nem hallja, hogy itt soha sem lesz fémből a bútor, mert pont jó a fenyőágy és az asztal, akkor is, ha elkárhozol, vagy ha majd pont ettől nem leszel boldog!

Irmának nagy az egója és lehetetlen megváltani, morog a látogató, aki mire elmegy, csupa görcs, mindenféle indulat és megdöbbenés, mert Irma nevetve a saját gyógyszerét kínálja neki: egy emberi, önfeledt ölelést, mert ő eddig a fölismerésig már végre eljutott.