2021. március 6., szombat

Az elmúlás szaga

Nagyjából három hét az igazi nyár. Néha a legelső forró napok kellős közepében egy eltévedt szél, mint önkéntelenül fölszakadó sóhaj, azt az érzetet kelti, hogy máris vége. Alig kezdődött el, válaszolják, ha azt a nyári leheletbe szorult őszi pillanatot meggondolatlanul megosztod. Hogy neked itt és most ősz, miközben még forró a levegő, sütnek a házfalak, olvad az aszfalt, és ha teheti az ember, árnyékban marad. Irma azt mondja, nyáron látni sem bírja a húst.

A szomszédja hentes, és szerinte a szakszerű öléskor nem szenved az állat, mert nincs rá ideje. Irma visszakérdez, hogy tudjuk-e egyáltalán, hogy mi az idő, és a kitágult pillanatba miféle és mekkora rettegés szorul? A félelem szaga. Ez a pokol előszobája, pihegi Jenő. Három hét alatt éveket öregedett, megviselte a nyár. Sárgadinnyét eszik, azzal pótolja az idén elmaradt cseresznyét, sárgabarackot. Zöldségféléken és sovány túrón él. Ha az öreg, rojtos bukszájában leltároz, kérdés, hogy miből venne húst? Irma úgy tudja, Jenő elvből zöldségevő. Közben a napok görcsös rendje mankó és kerítés: támasz és biztonságos élet. Miféle biztonság? Moccan a föld, vagy jön az ár, és vége. Vacakolások a felejtéssel, túlélésre berendezkedés. Nem a múltat, hanem a jövőt, a rémséges holnapot felejteni. Mennyi fenyegetést bír el ép ésszel az ember? Kettőt még megold, de a harmadik már tartósan a sötétségbe viszi. Irma szerint Jenő a magába forduló természetével a világ rosszát belülre cipeli, mint kutya a lábtörlőt. A halál nála örök jelenvalóság, és amikor az élet tükre is ezt adja vissza, az már természetellenes. Irma szemében irigység is, hogy miféle igazságtalanság ez, mert neki évtizedeken át a tomboló vulkán jut. Fárasztó és életveszély. Éppen a függönyt igazítja, amikor meglátja Jenőt. Mintha férfi jönne szemből, fölemelt fej, de csak gyenge műsor a büszke tartás: gyepes romok belül. Mert anyja soha sem simogatta, és arra tanította, hogy a férfi minden körülmények között sírás nélkül tűr. Irma repül, létrástul, most csuklóig gipszben, majdnem hatvanévesen elfelejti, hogy már majdnem hatvan. Lassíts, rajta ez a tanács nem fog, hát erről beszél! De legalább él. A jó parfümön múlik, mondja Irma, és nyakába kapcsoltatja a régen fényét vesztett gyöngysort. Tízezerféle illatot különböztet meg az ember, de honnét tudni ilyen pontosan? Petúnia, estike, hársfavirág. Emberszag. Mit számít a halottaknak lentről, és újabban mégis gonddal rendezi a sírokat, figyelve a virágokra is, mert az illatharmónia fontos. Fizetett sírlátogató. Ebből némi olajra, cukorra való jön össze, már hat sír tartozik a keze alá. Kellék alig, kanna a víznek, kissöprű, metszőolló, mert néhol kőlap helyett rózsák. Közben találkozások. Áthallások egymás sorsába. Mindenkinek más a jólét. A luxusból neki csak a parfüm maradt. A nyaki ütőérre permetezve, vagy a csukló belső felületére, de ostobaság a parfümös csuklót összedörzsölni, mert tönkreteszi az illatmolekulákat. Tudtam? És boldogabb lenne a világ, ha kalapot viselnének a nők, mert rohanni kalapban lehetetlen. De a szalmakalap az nem számít, és ha arra gondolnék, hogy a paradicsomlocsoláshoz a tükör előtt cicomázzak, felejtsem el! Bogaras vénlány. Franciás allűr, legyint Jenő és tűri a bolondságokat, titokban nyeli a féltést, például amikor Irma Pestre utazott – reggel a gazdasszonyából kiveszekedett némi előleget, a hajából nagyjából kimosta az ázott csirketoll-szagot, és este már régi ismerőse Dunára néző lakásának teraszáról nézte a naplementét. Vendéglátója háttal ült a kilátásnak, haragszom a világra állapotban, talán azért, mert ötvenévesen rokkant, és éjjelente a bácskai templomok mozdulatlan mutatójú toronyóráival, vagy sok év után is alvadt vérrel és meztelen hússal álmodik. Augusztus 20-án a tűzijáték neki háború, minden rakétarobbanás vérszag. Tények, semmi érzelem. Irma, mint aki az egészből semmit sem hall – vagy éppen azért –, azt mondja, hogy gyere haza mégis, majd bemutatom neked Jenőt.